Címke: Paul Stewart

  • „Apu, mikor fogsz meghalni?” – így hatott az F1-es pilóták gyerekeire a halál közelsége

    „Apu, mikor fogsz meghalni?” – így hatott az F1-es pilóták gyerekeire a halál közelsége

    Egykor az F1 mindennapjainak része volt a halál, ám sokszor bele sem gondolunk, miként élték ezt meg a versenyzők gyerekei. Paul Stewart, a háromszoros Jackie Stewart fia most elmesélte, őt hogyan érintette mindez.

    Aki kicsit is behatóbban ismeri a Forma–1 történelmét, tisztában van vele, hogy az 1950-es, 60-as és 70-es években mindennaposnak számítottak a halálos balesetek a sportágban. Az akkori versenyzők ezzel együttéltek és elfogadták a veszélyt, miközben a családjuknak hétvégéről hétvégére az aggódás jutott. Amibe pedig sokszor bele sem gondolunk, hogy milyen, akár tudat alatt megélt traumákat okozott mindez azoknak a gyerekeknek, akik vagy a versenypályán veszítették el az apjukat, vagy folyamatosan az életéért aggódtak.

    Szerencsére nem előbbi, hanem utóbbi gyerekek közé tartozott a háromszoros világbajnok Jackie Stewart fia, Paul, aki kisgyerekként a mindennapjai során rendre szembesült a halállal. Édesapja legsúlyosabb balesetekor még egy éves sem volt, így erre nyilvánvalóan nem emlékszik, ám arra már igen, hogy Jackie Stewart barátai sorban költöztek el az égi versenypályákra.

    Közel öt éves volt például, amikor az 1970-es Olasz Nagydíj edzésén elhunyt Jochen Rindt, Jackie Stewart közeli barátja, ami után a skót sírva ült be az autóba és repesztett körrekordot Monzában. 1973-ban pedig már néhány hét híján 8 éves volt, amikor apja csapattársa, Francois Cevert brutális balesetben életét vesztette Watkins Glenben. Az eset olyannyira felkavarta a Tyrrell háromszoros világbajnokát, hogy a másnapi versenyen már nem állt rajthoz és 99 F1-es futammal a háta mögött visszavonult.

    Az F1 egyik legborzalmasabb balesete volt – Jackie Stewartot a mai napig kísértik a történtek

    De persze közben is történtek halálesetek, amelyek miatt Paul Stewart egyszer megkérdezte az apját, hogy mikor következik ő a sorban. „Nagyon is jelen volt [a halál a gyerekkoromban], de nem olyan módon, hogy ez tudatosan tragikusnak hasson, inkább úgy, hogy »ó, még egy pilóta elment.«  – felelte a most 62 éves egykori autóversenyző és csapattulajdonos a Lucas Stewart YouTube-csatornáján közzétett videóban. – Tudtam, hogy az apukám is ugyanazt csinálja, mint ezek a versenyzők, úgyhogy tudat alatt biztosan hatott rám.

    „És egy iskolába jártam Jochen Rindt lányával, Natashával, illetve [a Le Mans-i 24 óráson halálos balesetet szenvedő] Jo Bonnier két fiával, Kimmel és Jonasszal. Miután az apjuk meghalt 72-ben, az egyik fiú azt mondta nekem az iskolabuszon, hogy »a te apukád lesz a következő.« Nem gonoszkodni akartak, de én úgy voltam vele, hogy »oké, bizonyára ő lesz, mert a többiek már elmentek.« Emlékszem, aznap este felnéztem az apámra és azt kérdeztem tőle, »apu, mikor fogsz meghalni?« Számomra ez egy jogos kérdés volt. Drámaian hangzik, de nem így gondoltam erre, valamilyen hatása viszont biztosan volt.”

    Paul Stewart elárulta, hogy 1971-ből, Brands Hatch-ből származik az első emléke versenypályáról, és olyan dolgok ébresztették ré, hogy az ő apja kicsit más, mint az átlagos apukák, hogy maga James Bond hozta el az iskolából. „Például akkor [érzékeltem ezt], amikor Sean Connery jött értem az iskolába az anyukámmal egy kölcsön Rolls Royce-ban. Amikor megérkeztek, rengeteg ember gyűlt az autó köré, hogy lássák Seant. Utána az igazgató írt egy levelet arról, hogy ez az egész mekkora zűrzavart okozott.”

    „A felnőttek másként kezeltek, mint a velem egykorú gyerekeket. Azt hiszem ez az apám sikerei miatt volt. Emlékszem, ahogy ülök az anyukám mellett és az apukámról szóló újságcikkeket vágom ki. Ez mind része volt annak, hogy megtanultam, valami különleges vele kapcsolatban amellett, hogy jó apa.”

    NE HASZNÁLD!!!
    Paul szülei, Jackie és Helen Stewart 1971-ben / Fotó: DPPI

    Miután 1988-ban megalapították a Paul Stewart Racinget, a fiú éveken át itt versenyzett, de egy idő után úgy döntött, hogy inkább a csapatvezetésre koncentrálna. Ekkor indultak el az apjával azon az úton, hogy F1-es istállót formáljanak a sikeres F3-as gárdából.

    „Nem mondanám, hogy ötlet volt. Akkor indultunk el ebbe az irányba, amikor abbahagytam a versenyzést. Az 1994-es szezon végén közöltem az apámmal, hogy be akarom fejezni és a Paul Stewart Racingre akarok koncentrálni. Együtt dolgoztunk végig, és logikusnak tűnt, hogy kitűzzünk egy célt. Német túraautó-bajnokság, IndyCar, brit túraautó-bajnokság vagy Forma–1. Utóbbi volt az álom. Úgyhogy ez az egész igazán 94 végén kezdődött, majd elkezdtünk ajánlatokat összerakni 1995 során és a Ford elfogadta az egyiket. Elég gyorsan ment. Aztán 1996-ban zajlott az építkezési fázis, 1997-ben pedig már versenyeztünk” – vezette le az 1997-ben bemutatkozó istálló létrehozásának rövid történetét.

    „Az emberek ismerték a Paul Stewart Racinget, sikeresek voltunk, megnézték a gyárunkat, szóval nem arról volt szó, hogy egyszer csak megjelentünk, hogy Forma–1-es csapatot akarunk csinálni. Logikus fejlődési út volt, és tulajdonképpen ugyanaz a cég csinálta, csak Stewart Grand Prix-nek hívtuk. Az első szezonunk nagyjából 19,5 millió fontból jött ki, aztán 1999-ben már, erre dollárban emlékszem, 60 millió dollárt költöttünk. Az úgy 65 millió font körül lehetett” – mondta Paul Stewart, hozzátéve, hogy az apja végezte a nehezebb munkát, mert az ő feladata volt, hogy megszerezze a működéshez szükséges forrásokat, míg ő az emberek toborzásáért és a struktúráért felelt.

    Az ezen a néven három éven át működő, a 2000-es szezontól Jaguarként már a Ford gyári istállójaként induló istálló időszakából Paul Stewart legjobb élményként Rubens Barrichello 1997-es monacói 2. helyét nevezte meg, mert ez volt „a legérzelmesebb pillanat, amit valaha átéltem az apámmal.”

    NE HASZNÁLD!!!
    Paul Stewart és apja 1997-ben, F1-es csapatuk élén / Fotó: DPPI

    Ami az 1999-es Európa Nagydíjon fennállása egyetlen győzelmét szerző Stewart Grand Prix eladását illeti, az nem volt tervben, de sínre tette Paul és családja hátralevő életét.

    „Nem volt eladó a csapat, de a Ford megkeresett minket, hogy érdekelné őket, mert szeretnének egy saját csapatot és újra akarják brandelni Jaguarként. Korábban jött a lehetőség, mint azt gondoltuk. Erős pozícióban voltunk, mert öt éves szerződésünk volt a Forddal, aminek a harmadik évében jártunk. Nem árultuk a csapatot, de tettek egy ajánlatot, ami pénzügyi szempontból megváltoztathatta az életemet. Nem akartam elfutni, folytatni akartam, hogy irányítsam a szervezetet. Jó lehetőség volt a csapatnak, hogy elérjen egy álmot, amit az apám és én kezdtünk el felépíteni.”

    A három gyermekem apa azonban a Jaguar életében már csak nagyon rövide ideig vett részt, mivel Non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak nála. „Bizarr módon a rák egyfajta megkönnyebbülést jelentett, mert elköteleztem magam egy munka mellett, amit a legjobb képességeim szerint végeztem volna a Jaguar Racing irányításával. Eléggé intenzív időszak volt az nekünk, [a rák pedig] adott egy kifogást, hogy felhagyjak a munkával és az életemért aggódjak, miközben tudtam, hogy anyagilag biztonságban vagyunk.”

    A Jaguar végül 2004-ben eladta a csapatot a Red Bullnak, amely azóta hat konstruktőri és nyolc egyéni világbajnoki címet nyert a Forma–1-ben.

  • Sir Jackie Stewart jó szívvel segítette fiatalabb csapattársait

    Sir Jackie Stewart jó szívvel segítette fiatalabb csapattársait

    Két interjúnk is volt a közelmúltban Sir Jackie Stewarttal. Az elsőt tegnap olvashattátok oldalunkon, így ma meg is hoztuk a másodikat, melyben többet megtudhattok Stewart klasszikus sisak dizájnjáról, vagy épp arról, miként mentorálta a fiatal versenyzőket, és ő kitől tanult sokat.

    Jo Klausman: Sir Jackie, ugyanazt a sisakdizájnt használod még mindig, mint a karriered kezdetén. Honnan jött az ötlet ehhez, és milyen technikával került a minta a sisakra? Festve volt?

    Jackie Stewart: Nem, eleinte nem. Előálltam egy ötletemmel. Az első versenyzői évemben csak két versenyen indultam és egy fehér sisakot használtam. De úgy gondoltam, hogy kell valami, amiről megismernek. Mivel skót vagyok, valami olyasmit akartam, ami képviseli az országomat. Szóval a feleségem és én elmentünk és vettünk egy darab tartan mintás selymet. Ragasztószalagot tettünk a sisakra, így gyakorlatilag ráragasztottuk. Aztán vittünk rá egy színtelen fedőréteget. De ez csak rövid ideig volt így, tudtuk, hogy meg kell festetnünk.

    JK: Mikortól lett festett?

    JS: Úgy 1964 elején. 1963-ban az Ecurie Ecosse-nál versenyeztem, még a selymet használtam, de mikor 1964-ben kezdtem a Formula 3-ban, már festett sisakom volt. Ugyanaz a fickó festi a sisakjaimat a mai napig! Doug Err-nek hívják és itt él Goodwood környékén. Már senki másnak nem dolgozik, csak az enyémet készíti!

    JK: Szeretném, ha beszélnénk egy kicsit mentori, tanári szerepedről, a fiatal versenyzők kapcsán. Általában a versenyzők egoisták és önzőek, mindig magukra koncentrálnak. De úgy fest, neked sosem okozott problémát átadnod a tudásodat a csapattársaidnak, így van?

    JS: Nem, egyáltalán nem! Mindent átadtam nekik, ahogy azt Graham Hill is tette esetemben, mikor kezdtem az F1-ben a BRM-nél. Sosem titkolt el előlem semmit, nagyon sokat tanultam tőle. Azonban Graham sokkal mechanikusabb versenyző volt, mint én. Ő nagyon fegyelmezett volt, míg az én stílusom inkább Jim Clarkéhoz hasonlított, így azt hiszem ő volt a legideálisabb számomra, hogy tanuljak tőle. Ő volt messze a legkiegyensúlyozottabb versenyző, ezt tőle tanultam.

    És ez volt az, amit tovább akartam adni Francois Cevertnek, majd később Patrick Depailler-nek és Jody Scheckternek. Francois például olyan volt, mint a szivacs, nagyon akart tudni mindent. Az elején nem volt olyan gyors, de körbevittem úgy a pályán, hogy mögöttem vezetett. Lassan kezdtem, majd minden körben egy kicsit növeltem a sebességet. Ismerte minden váltó beállításomat, minden féktávomat. Jó hallgatóság volt és mindent tudni akart, én pedig megadtam neki mindent, tényleg mindent. Végül is nagyon jó és kiegyensúlyozott versenyző volt. Világbajnok lehetett volna.

    Sir Jackie Stewart
    Fotó: Kaiser Erika

    JK: Jelentős szereped volt a versenyzők mentorálásában is a Paul Stewart Racingnél.

    JS: Igen, eléggé. Eleinte csak egy autó és egy versenyző volt. Aztán két autó lett és két versenyző, hogy gazdaságosabb legyen. Növekedett. Aztán azt mondtuk, szerezzük meg a legjobb fiatal versenyzőket, Paul-on (Sir Jackie fia) túl. Olyanok voltak nálunk, mint David Coulthard, Dario Franchitti, Gil de Ferran, Helio Castroneves és Juan Pablo Montoya. Mind fiatal kölykök voltak, de mind nagyon jó hallgatóság voltak. Vezetni az Oulton Parkba vittük őket, ami szerintem még mindig az egyik legjobb pálya az országban. Nincsenek hosszú egyenesei, csak sok, különféle sebességű kanyarjai. Volt egy Ford rali világbajnokságos autónk, én beültem melléjük, rádiós sisakban, mentünk körbe és körbe és mutattam nekik az íveket. De nem csak a vezetésben adtam nekik tanácsot, hanem beszéd órát is tartottam nekik, azt akartam, hogy képesek legyenek beszélni a szponzoraikkal, és annál a szabónál öltöztettem őket, akihez én is járok Londonban. Azt akartam, hogy tekintélyt és magabiztosságot szerezzenek.

    JK: Szerettél tesztelni? Napokig dolgozni az autón, hogy gyorsabb legyen, finomhangolni?

    JS: Igen, abszolút! Például rendszeresen mentünk Dél-Afrikába télen, három hétre. Levezettem naponta két futamnyi távot, teszteltem a gumikat, vagy a kasznit. Napokon át teszteltem a Good Yearnek.

    JK: Első, 1969-es világbajnoki címed után, 1970-ben közepes szezonod volt, mikor March kasznit használtál, ami nem volt túl korszerű. Mikor Ken Tyrrell úgydöntött, hogy saját autót épít, meg voltál róla győződve, hogy azonnal sikeres lehet az autó, észben tartottad, hogy az a Tyrrell csapat legelső saját autója?

    JS: Teljesen megbíztam Ken Tyrrellben és Derek Gardnerben, Kenben még jobban is, mint Derekben. Derek amolyan kétkezi varázsló volt, csúcstechnológiás ember, nem olyan, ami szeret kapcsolatban lenni az emberekkel. De tudta, mit csinál és jó autókat alkotott. És persze Cosworth motorunk volt, ami nagyon megbízható volt. A Cosworth egy csodálatos vállalat volt,senki nem tudott gyorsabb és megbízhatóbb motort csinálni. Soha nem gondoltam arra, hogy az én motorom gyengébb lenne másokénál.

    JK: Ugorjunk a jelenre. Állandó versenyző vagy Goodwoodban. Mitől igazán különleges számodra ez az esemény?

    JS: Először is Richmond hercege és Gordon! Amit ő alkotott, az nagyon különleges, és egyedi a világon. Elképesztő módon figyel a részletekre, a Revival – valamint a Festival of Speed és a Members Meeting – népszerűsége pedig azt mutatja, hogy mindent jól csinál.

    jackie Stewart
    Fotó: Varga András

    JK: Itt a Revival-ön visszautazhatsz a múltba és a többiek között autózhatsz az 1964-es Cooper Formula 3-as autóddal!

    JS: Igen, így van. Csodás állapotban van, az esemény után pedig elárverezzük, hogy adományt gyűjtsünk a „Race against Dementia” alapítványnak.

    JK: Jackie, köszönöm, hogy időt szántál rám, kellemes időtöltést a hétvégére!