A Haas csapatfőnöke, Günther Steiner lesz az első F1-es csapatfőnök, aki a kulisszák mögötti könyvvel jelentkezik, amikor a „Surviving to Drive” című könyve jövő áprilisban a boltok polcaira kerül, keménykötésben.
A Transworld Kiadó adja ki a művet, amely izgalmas betekintést ígér a csapat hullámvasút-évébe, amely során a csapat első brazíliai pole pozíciója volt a csúcspont. Ugyanakkor a szezon előtti időszakban Nikita Mazepinnel, majd az idény végén Mick Schumacherrel való elválással járó bonyodalmakat is kivesézi. Így fogalmaz Steiner:
„Nos, nem hiszem, hogy választhattam volna ennél aktívabb évet, mint az idei. Dokumentáltam azt, amit a Forma-1-ben egy csapatfőnöknek át kell élnie, és ez csak néhány dolgot a sok közül. Korábban még soha nem foglalkoztam napló írásával, és bár szeretek előre tekinteni, jó volt visszatekinteni erre az évre, amikor újra lektoráltam ezt a könyvet, és elgondolkodtam a Haas F1 Teamnél tapasztalt számos csúcs- és mélyponton. Végül a csúcsok jobban kiemelkednek, Kevin Magnussen bahreini visszatérésétől kezdve a pontszerző helyezésen át a konstruktőri bajnokságban elért nyolcadik helyünkig – ez egy klassz szezon volt. Az istállónknál mindenki kemény munkájának köszönhető, hogy visszakerültünk a Forma-1-es küzdelembe, és nem tudom eléggé megköszönni azoknak, akik a Haas F1 Team tagjai, az erőfeszítéseiket és az odaadásukat. Remélem, az emberek élvezik majd ezt a betekintést a 2022-es idényünkbe, és remélhetőleg 2023-ban is velünk tartanak majd, amikor az idei sikerekre szeretnénk építeni.”
Coming April 2023, Guenther takes readers inside Haas F1 Team for the entirety of the 2022 season in his first book ‘Surviving to Drive’, showing what takes place behind the scenes in running a Formula 1 team.
Ez a könyv totálisan leszívta az agyamat. Olvasás közben csak meresztgettem a szemem és szinte hallani véltem az agysejtjeim kétségbeesett sikolyát, mielőtt felmondják a szolgálatot.
Mindössze 108 oldal a könyv, így először azt hittem, hogy egy ültő helyemben ledarálom, de oly’ mértékben kiborított, hogy végül 3 hétig olvastam. 2-3 oldalnál többet nem tudtam egyszerre megemészteni, és ezek után is olvasnom kellett valami minőségit, hogy helyreálljon az egyensúly a fejemben.
Ez a mű kiválóan példázza azt, hogy – sajnos – bárki bármit kiadhat, így az, hogy valaki kiad egy könyvet egy adott témában (jelen esetben F1 témában), az közel sem tesz egyenlőségjelet az ő neve és a minőség közé. Tanulság: attól mert valakinek a nevét (szak)könyvön látjátok, még ne vegyétek magától értetődőnek, hogy hiteles és szakmai is amit írt.
Ez a könyv mondjuk a maga nemében hiteles… Bár fikció lenne! De ez elvileg nem az. Ezzel az írással úgy különösebben nem lenne akkora gond, amennyiben egy 14-15 éves lány írta volna a naplójába, amit aztán gondosan elrejt az íróasztala fiókjába. (A napló lehetőleg legyen lakattal zárható!) De hogy 19-20 évesen (a könyvben leírtak alapján annyi volt a hölgy a ’90-es, és ’91-es Magyar Nagydíj idején) viselkedjen így valaki az számomra kiborító, az meg végképp, hogy két évvel később, 21 évesen ezt még képes le is írni és könyv formában lejáratni magát.
Ha jól számolok, a hölgy most 50 év körül van, és csak remélni tudom, hogy mai fejjel már egyáltalán nem büszke sem a könyvre, sem a tetteire…
A könyv, ami 1989-1991-ben „játszódik” alapvetően arról szól, hogy egy lány szerelmes Alain Prostba, a barátnője pedig Gerhard Bergerbe, és a fejükbe veszik, hogy márpedig ők bejutnak a paddockba és találkoznak velük. (A poddockot szisztematikusan boxutcának hívja, de ez most mellékes.) Mindezt persze úgy képzelik, hogy imádatuk tárgya amint meglátja őket, nyomban szerelemre lobban, feleségül veszi őket és boldogan élnek, míg meg nem halnak… Különféle kellemetlen módokon próbálják elintézni, hogy paddock belépőhöz jussanak, a pofátlanul, gátlástalanul az enyhe kifejezés. Hazugság hazugság hátán, ízléstelen viselkedéssel tarkítva a cél érdekében. A magam részéről én az olvasás közben is mérhetetlenül kínosan éreztem magam, helyettük is.
Nem mellékesen, miután Prosttal már találkozott, és nem sikerült tőle elkunyerálni a kesztyűjét, hirtelen úgy döntött, hogy időközben felnőtt és már nem is szerelmes belé. Helyette Mansellt vette célba, járt a nyakára és próbálta elkérni a sapkáját.
Ami történet leírásra kerül az bizonyos szempontból nem egyedi és nem „régi”. A mai napig vannak mindenféle kísérletek – elsősorban lányok részéről – arra, hogy valahogy bekönyörögjék (szó szerint, vagy kihasználás útján) magukat a paddockba. Aki ilyennel próbálkozik, annak az a tanácsom, hogy ne hozza magát ilyen gáz helyzetbe, legyen tartása. Főleg ha közben arról panaszkodik az illető, pl. TikTok videókban, Instán, stb., hogy jaj-jaj, őt mint nőnemű szurkolót nem veszik semmibe, stb. Ezzel ugyanis csak fokozódni fog ez, méghozzá jogosan.
Az ilyesmi nem csak adott alanyt alázza meg (aki rejtélyes mód, maga „dicsekszik” el ezzel), hanem a komplett női nemet, a női rajongókat, sőt nemtől függetlenül minden rajongót. Ezt pedig mondjuk úgy, hogy kikérem magamnak, mindazok nevében, akik képesek intelligens módon rajongani a sportért, és 18, 20, 25+ évesen már képesek reálisan látni a világot, nem szeretnék lejáratni magukat, és legfőképp nem szeretnék, ha az ilyen esetek miatt általánosítanának az emberek és kezelnék le őket is…
Az pedig végképp kiábrándító számomra, hogy ehhez talált olyanokat, akik asszisztáltak neki, sőt kis túlzással adták is alá a lovat…
„Mert Orsi nem csak hogy sajnálkozott, de még fokozta is: belenézett ám egy-két közvetítésbe otthon ő is, s megtetszett neki Gerhard Berger. „Az a magas, szőke, tudod. Igazán jól néz ki. Szívesen megnézném közelebbről is” – mondta nekem.”
Már az elején bemutatták az összes olyan rajongói sztereotípiát, amit nem kéne reklámozni, mert ezek alapján születnek aztán az általánosítások, más rajongók kárára…
„Majd valahogy odaadunk nekik egy-egy levelet – ábrándoztunk -, megírjuk, mennyit szenvedtünk, hogy találkozhassunk velük. Biztosan megsajnálnak, lejönnek hozzánk… Aztán persze belénk szeretnek, udvarolnak… De jó lenne!”
Ez a rajongóból lesz barátnő dolog millióból egyszer, ha bejön. Mondjuk Connnie és Juan Pablo Montoya, valamint Adriana és Casey Stoner esetében bejött, de biztosra veszem, hogy Connie és Adriana nem kunyerált semmit és nem sajnáltatta magát, sőt valószínűleg nem is ez volt a cél alapvetően…
„Fantasztikus lehetőségek ötlöttek fel bennünk arra vonatkozóan is, hogyan kerülhetnénk a boxutcába [vagyis paddockba – a szerk.]: szerelőnek öltüzünk, s Orsiék Daciájának leszerelt kerekeit gurítva magunk előtt surranunk be a kapun.”
Emlékszem, ennél a résznél becsuktam a könyvet, mert fel kellett dolgoznom, amit olvastam. (Nem sikerült) 😀
„Felajánlotta, hogy segít – no persze nem ingyen. Egy este velem, egy a barátnőmmel (mindennel együtt, ami ezzel jár), s már meg is lesz a jegy. Még csak fel sem háborodtam. Sőt: mosolyogtam a dolgon. Mit tudja ez, milyen lányok vagyunk mi? Céltudatosak és belevalók, ha a Forma-1-ről van szó, csak hát nem minden áron.”
Még jó… A lányoknak üzenem, hogy a céltudatosság jó dolog, de soha ne keverjétek össze a hazudozós, pofátlan, nívótlan viselkedéssel!
„Gondolkodás nélkül az autó elé ugrottam. Nem tudom, mi ütött belém, se nem láttam, se nem hallottam. Prost fékezett; valószínűleg a pokolba kívánt.”
Ne csináljátok utána! Egyrészt veszélyes, másrészt ciki!
Ezen Ponyva-1 rovat keretében időről időre bemutatok majd egy F1-es témájú (ponyva)regényt. Először kb 4 ilyen könyvet terveztem, de időközben kiderült, hogy sokkal több ilyen van, mint gondoltam, régebbiek is, frissebbek is, magyar szerzőtől is és külfölditől is…
Mostani alanyom nagyon nem olyan, mint amit a rovat első részében mutattam. Külföldi, férfi szerzős regény és nem volt olyan rossz, mint amilyennek előzetesen vártam.
Először is le kell szögezni, hogy a könyv 1973-ban íródott (eredeti címe: The Way to Dusty Death), a magyar kiadás 1990-es. Ennek okán a szóhasználatba, kifejezésekbe nem kötnék bele*.
*pl: Odapillantottak a depóba, ahol Harlow pontosan a barakk előtt ült egy lócán.
Ahogy elkezdtem olvasni, pár oldal után arra jutottam, hogy kicsit katyvasz, csapongó, és nehezen követhető, hogy ki kicsoda és mi is a szerepe.
Időközben utánanéztem a könyvvel kapcsolatos információknak, és kiderült, hogy a skót szerző, Alistair MacLean a történetet eredetileg forgatókönyvnek szánta. Úgy volt, hogy MacLean barátja, Jackie Stewart lesz a film főszereplője. Mozifilm nem lett belőle, könyvként jelent meg, majd 1995-ben készült belőle tévéfilm.
Viszont az, hogy forgatókönyvnek íródott, talán magyarázza azt, hogy a könyv történetvezetése nem kristálytiszta.
Mint krimi, tűrhető, F1-es oldalról vannak benne olyan történések, amik nagyon elrugaszkodnak a valóságtól. Komolyan venni nem célszerű.
Spoiler következik:
A főszereplő, Johnny Harlow, Forma-1-es világbajnok, aki a Francia Nagydíjon balesetet szenvedett, amelynek következtében legjobb barátja, Isaac Jethou életét vesztette. Mindemellett Mary MacAlpine (Harlow főnökének lánya), akivel szeretik is egymást (szerencsére itt nem a szerelmi szálból áll a könyv, teljesen mellékszál), szintén megsérült. A baleset összezúzta a lábát, és egy életre lesántította. Bár megmondom őszintén az nem derült ki számomra a könyvből, hogy a lány (aki nem versenyző) hogy sérült meg a balesettől…
Ez csak egyike volt az elmúlt szezonban történt különös balesetek sorozatának, amelyek közül az egyik során Harlow öccse is meghalt.
A legjobbnak tartott versenyző, Harlow nincs formában, őrültként közlekedik a pályán, az ellenfelek félnek tőle. Megjátssza az alkoholizmust, de nem teljesen világos, hogy ennek mi a célja. Mindeközben bizonyítékokat keres hogy bebizonyítsa, hogy a csapat többi tagja drogcsempész, élükön az ördögi főmérnökkel, Jacobsonnal. A csapat tulajdonosát, MacAlpine-t azzal hallgattatják el, hogy túszul ejtik a feleségét. Harlow rájön hogy ők a felelősek az ő rossz szereplésért és a balesetekért. Ezért igazi kémmé válik, tetőn keresztül lóg be éjjel boxokba, fotózgat le autókat, és iratokat, megbabrált alkatrészeket keres.
Mindebben az akcióban egy a csapat sajtósának álcázott nyomozó riporter segíti Harlow-t.
A cél érdekében még kamionsofőrnek is áll, akit útközben megpróbálnak Olaszországban eltenni láb alól, de persze nem sikerül. Végül természetesen mindenre okosan fényt derít, nem riad vissza a fegyverektől és a verekedéstől sem. Mint az lenni szokott, minden rosszfiú vagy meghal, vagy rendőr kézre kerül, MacAlpine felesége kiszabadul, főhősünk visszaszerzi becsületét és bevallhatja, hogy szerelmes a főnök lányába.
Merő kíváncsiságból olvastam augusztusban egy könyvet, ami mint F1-rajongót, mint F1-es újságírót és mint nőt is kiakasztott. De Insta sztoriban tett megjegyzéseim meglepően sok reakciót kaptak és többekkel próbáltuk megvitatni a miérteket (nem jutottunk megoldásra). Ez adott egy ötletet egy komolytalan „rovathoz”, melynek keretében leások az F1-témájú regények legsötétebb bugyraiba, hogy nektek már ne kelljen. 😀
Így aztán ezen Ponyva-1 rovat keretében időről időre bemutatok majd egy F1-es témájú (ponyva)regényt. Először kb 4 ilyen könyvet terveztem, de időközben kiderült, hogy sokkal több ilyen van, mint gondoltam, régebbiek is, frissebbek is, magyar szerzőtől is és külfölditől is.
Az első „áldozatom” az a könyv lesz, ami az ötletet adta: Csorba Szilvia – Hajszára hangolva, melyek alcíme: Formula H és az idegenek.
Facebook hirdetésként jött az arcomba, rákattintottam (hatékony volt a hirdetés). Aztán elolvastam a fülszöveg első mondatát: „Egy izgalmas kalandregény az együléses autóversenyzés legújabb, hidrogén-meghajtású kategóriájáról és a földönkívüliek bizarr játszmájáról.” Először bevallom felnevettem, aztán arra jutottam, hogy ez nekem kell. Bár sejtettem, hogy házhoz megyek a pofonért.
Számomra ez kevéssé volt kalandregény, inkább egy „romantikus” lányregény (amit nem szeretek) és egy fantasy-szerűség elegye. Mondanám, hogy sci-fi, de nem az, mert semmi valóságos, tudományos nincs benne.
Minden akart lenni egyszerre, és végül nem lett semmi. A felütés alapján akár tetszhetett is volna, hiszen az F1 a mindennapjaim része, és az űrkutatós téma is kedvelt számomra (persze a valós, reális, nem a patakiattila-féle).
De ez nagyon nem nekem íródott, és az a baj, hogy arra sem jöttem rá, hogy akkor kinek.
Az F1 fanok lennének a célközönség? Nekik nem lesz elég F1-es, és bugyutácska is, a férfi közönség ráadásul szerintem pillanatok alatt dobná el.
Az űrkutatás-kedvelők? Ők kb sértésnek vennék.
F1-et alapvetően nem ismerő tinédzser lány lehet az, akinek tetszhet, de az meg azért nem fog hozzányúlni, mert elriasztja a versenyautó a borítón.
Az az érzésem, hogy a szerző beledobált ebbe a könyvbe mindent, ami ő lenni szeretne és amit kedvel, de egyik témában sem jártas annyira sajnos, hogy tudjon róla írni. Arra jutottam, hogy ez 400 oldal fan fiction, de annak sem acélos.
Pedig minden el lett követve a sikerért: ott van az F1 kapcsán már agyonhasznált „hajsza”, mint hívószó (Hajsza a győzelemért [Lauda-Hunt film], Hajsza a túlélésért [Drive to Survive, Netflix]), F1-es stockfotó a borítón, és ha ebből még nem lenne világos, hogy „autóversenyzős” a téma, még ott a kockás zászló elem is. Ehhez képest majdhogynem jelentéktelen volt a történetben a versenyzés szerepe, tök másra számítottam.
Olyan érzésem volt, mintha egy lány naplóját olvastam volna, aki túl sok amcsi filmet nézett, mert minden klisé benne van. Úgy jellemezném, hogy egyfajta elegye a „A csaj nem jár egyedül”-szerű filmnek, a Harmadik típusú találkozásoknak, egy venezuelai szappanoperának, és a Verdák 3-nak, megspékelve némi patakiattilás, „szektás” vonallal. Lehet van, akinek bejön, de nekem ez több, mint komolytalan volt.
A karakterek nincsenek igazán felépítve, felszínesek, középszerűek. A történések olykor szinte felsorolás szerűek, a párbeszédeknek semmi mélységük. A leírások valamivel jobbak, bár sokszor feleslegesek, csak hely kitöltők, ahogy egy csomó „Szia, hogy vagy? Jól, és te? Én is, köszi” jellegű párbeszéd is.
Nem stimmel az autóversenyzős vonal, nem stimmel az újságírós vonal, nem stimmel az „űrlényes” téma. Oké, hogy ez fikció, de akkor legyen totálisan az, legyen fantasy, akkor érezzem, hogy annak is szánták, de ahhoz meg ez túl hétköznapi és egyszerű.
Spoiler következik:
Egy magyar író/újságíró nőt elrabolnak a földönkívüliek. Egy ismeretlen házban, ismeretlen helyen, egy szigeten ébred, távol a megszokott civilizációtól. Kiderül, hogy ott van egy férfi is. A lány felismeri, híres autóversenyző, de a fickó (akit szintén elraboltak) nem tudja magáról, hogy kicsoda, és idővel a lány emlékei is eltűnnek. Egymásba szeretnek (micsoda meglepetés!), minden idilli a szigeten ahol egyébként mindennel el vannak látva. Később visszakeverednek a korábbi életükbe.
A csaj emlékszik rá, mi volt a szigeten, a versenyzőnek minden kiesett. Ellenben kiderül, hogy az elrablásuk alatt a nő teherbe esett a versenyzőtől, ezzel pedig keresztülhúzták az UFÓ-k számításait, mert ők akartak a csaj által szaporodni, a versenyzőtől a hidrogén-hajtású autójának technológiáját akarták megtudni. Vagy valami ilyesmi…
Végül csak visszatérnek a férfi emlékei is, és a nővel együtt ki akarják deríteni, miért lettek elrabolva. Ehhez találnak valami szektát, ott több napot eltöltenek, a való életben is egymásba szeretnek (nahát!), és megtudják, mit akartak tőlük a földönkívüliek.
Egyébként a versenyző nős volt már, de míg ő UFO-kutatott meg beleszeretett a másik csajban, a feleségét elszerette a csapattársa. 😀
Bower mélyrehatóan tanulmányozta a Forma-1 urának életét. Több mint 400 oldalon keresztül lépésről lépésre tárja fel Ecclestone hatalmának létrejöttét, teszi ezt szinte már krimire jellemző stílusban. A könyvélményt a szerző részletekre való gondos figyelmének remek megfogalmazása, valamint a fordító igényes munkája garantálja.
A könyv Mr E. egy átlagos Monacói Nagydíjas napjával indul, s hamar fény is derül az alacsony, ősz főhős tisztánlátására. Tudja, hogy sokan utálják, azt is tudja miért. Azt is tudja, hogy az őt körülvevők mosolya koránt sem őszinte, és csak arra várnak, hogy Ecclestone elkerüljön „láb alól”.
A rövid első fejezetet követően visszautazunk az időben.
Bernard Ecclestone 8 éves. Mai jellemének csírái már ekkor is megfigyelhetők. Ekkor indult menetelése egészen addig, míg nem már ő birtokolja a Forma-1 jogait. A könyv olvasása során világossá válnak a miért?-ek és a hogyan?-ok, és érthetővé válik a diktatórikus külsejű ember észjárása.
Hamar kiviláglik, hogy hibátlan üzleti érzéke és rizikó iránti vonzalma teljes mértékben veleszületett, nem pedig mesterségesen generált. Már csak azért is, mert 16 évesen otthagyta az iskolát, mondván az időpocsékolás. A kerékpárbütykölést a motorok váltották fel, s igen fiatalon belekeveredett a motor- és autókereskedők simlis világába, mely pillanatok alatt az ő világa lett. Rutinosan vágta át a hozzá nem értőket, mindezt olyan higgadt eleganciával, hogy az ember ahelyett, hogy megvetné, inkább csodálni kezdi érte.
Üzleti érzékénél talán csak emberismerete és roppant gyors észjárása hibátlanabb. Ennek köszönhette, hogy rohamosan lépdelt előre a képzeletbeli ranglétrán, annak ellenére, hogy a körülötte lévőket, alkalmazottait rendre kiidegelte ellentmondást nem tűrő, akaratos stílusával. Elviselhetetlennek hatott, ugyanakkor profinak.
Tehetsége volt hozzá és kihívást érzett abban, ha valami kis jelentéktelennek tűnőből profitáló kincsesbányát hozhat létre. Önző és pénzhajhász? Igen. Ki nem az, ha üzletről van szó? Ecclestone mellett azonban minden üzleti ellenfél eltörpült, mert bármekkora pénzügyi rutinnal is rendelkezett a partner, Ecclestone határozott fellépésével, higgadtságával és megfélemlítő stílusával rendre elsöprő győzelmet aratott. Mindezek ellenére ígéreteit mindig betartotta, gyakran vállalt hatalmas rizikót mások helyett is, cserébe azonban támogatást és szavahihetőséget várt el.
Szinte robotként viselkedve, érzelmeit nem mutatva élte életét. Ez persze nem jelenteti azt, hogy érzéketlen lenne, csupán kellő intelligenciával rendelkezett ahhoz, hogy a személyes dolgait jól véka alá rejtse, és arra koncentráljon, amihez a legjobban ért. Olyan jól tette mindezt, hogy menet közben szinte fel sem tűnt a szereplőknek, hogy mekkora összegek mozognak a sportágban, rajtuk keresztül. Ecclestone művészien űzte a bizniszt, és hálózta be a szponzorokat. Remekül lavírozott a szabályok, előírások és apró betűs részek között, ugyanakkor mindig tudta, meddig feszítheti a húrt. Határai messzebb nyúltak, mint a legtöbb emberé, pusztán pofátlan bátorságból, de túl, sosem feszült az a bizonyos húr.
Sikerének kulcsa persze többek között az időzítés is. Ecclestone akkor látta meg a lehetőséget a televíziós közvetítések nyújtotta lehetőségekben, mikor televíziós kereskedelem még gyerekcipőben járt. Pillanatok alatt ráérzett a lényegre: Mindegy, hogy ki nyer, csak az a nézők kedvére legyen, és minél nagyobb, látványosabb legyen a show. Ha szükséges, akár botrány árán is.
Manapság, az internet korában élve könnyen informálódhat bárki rajongótársai véleményéről. Ami Ecclestone-témában viszonylag egyöntetű. Nem csak a paddock emberei, de a rajongók is azt hangoztatják, hogy jobb lenne, ha búcsút intene a Forma-1-nek, s valaki más venné kézbe a dolgokat. „Tönkreteszi a Forma-1-et”, „elveszi a sport értékét” – írják, mondják sokan.
Csupán az merül a feledés homályába, hogy ugyanez a pénzéhes és zsarnokoskodó ember volt az, aki a Forma-1-et valóban az autósportok csúcsává varázsolta, és ha annak idején nem von mindent a maga irányítása alá, nagy valószínűséggel ez az egész forgatag elemeire hullott volna szét, mert senki nem volt vagy olyan üzletileg intelligens, vagy annyira tökös, hogy átlátta volna a helyzetet és a lehetőségekből természetes adottságot teremtsen. Bárki is került vele összetűzésbe, vagy rázta fejét rosszallóan Bernie munkássága miatt, valójában mindenki elismeri, hogy csak ő tudja megfelelően mozgatni azt a millió szálat, mely a Forma-1 kívülről látható rendezett és professzionális világát mutatja és biztosítja a működést.
Ecclestone „egyszemélyes” monopolhelyzete azért alakulhatott ki, és azért győzedelmeskedhetett ellenlábasai fölött, mert senki nem ért fel üzleti és emberi intelligenciájához. A lehetőség adott volt, de a próbálkozók elbuktak.
Kapcsolatai is terítékre kerültek. Az írásból megismerhetjük Bernard Ecclestone párkapcsolatait, melyeket minden bizonnyal nem sokan irigyelnének. Ivy után megismerte Tuanát, akitől egy gyermeke is született, majd szinte szó szerint robbant be életébe Slavica, a robbanékony és féltékeny horvát modell, akitől Tamara és Petra lánya született.
Slavicát nem érdekelte az üzlet, nem is értett hozzá, így Ecclestone munkamániája gyakori viták forrásává vált. Hamar fényderült hát rá, hogy a nő alkalmatlan arra, hogy majdan Ecclestone értékei és elvárásai szerint folytassa a Forma-1 első számú emberének mesteri munkáját.
Azóta azonban Slavicát Fabiana Flosi váltotta Ecclestone oldalán, akitől nem idegen a műfaj, hiszen a Brazil Nagydíj promóciójának menedzselésében vett részt; így – egyébként Rohonyi Tamás által – találkozott a Forma-1 urával, akinek mára már a felesége…
Végül, összegezvén az olvasottakat és leírtakat, íme Eddie Jordan szavai: „Ha háború lesz, én Bernie mellett akarok lenni a lövészárokban, mert csak egyetlen győztes lesz.”
Augusztusban olvastam egy fikciós, „F1-es” regényt, ami némileg kiakasztott, de arról még nem számolok itt be, terveim vannak még vele…
Aztán most októberben elolvastam James Gray Max Verstappen című könyvét, melynek alcíme: Belső íven a világbajnok nyomában. Emellett „az első Verstappen-életrajznak” állítja magát.
Az érzéseim vegyesek, magával a művel kapcsolatban, azonban ettől függetlenítve, a magyar kiadás csapnivaló.
Alapvetően ellene vagyok annak, hogy egy versenyzőről még aktív karrierje közben jelenjen meg könyv (persze tudjuk az okokat: nyerészkedés, karácsonyi könyvpiac, stb.), és azt sem szeretem, mikor úgy ír valaki könyvet egy versenyzőről, hogy az egyértelműen nem a versenyzővel egyeztetve készül, nincs benne semmi extra vagy új infó, semmi személyes, hanem nagyjából csak összegzi az eddig megjelent cikkeket, interjúkat. Nyilván ez az oka annak is, hogy egyetlen fotó sincs a könyvben, friss, „elcsépelt” képek sem, nemhogy régi, személyes.
Ez a könyv is ilyen volt, bár legalább egészen érdekes kitérők és magyarázatok vannak benne. Olvastam róla véleményeket, sokan azt sérelmezték, hogy annak ellenére, hogy Max van a borítón, túlságosan szól édesapjáról Josról is, és ki-kitekint más versenyzőkre is. Nekem ezzel nem volt problémám, szerintem „jól állt” a könyvnek, hogy nem csak Max eredményeit taglalta – holland és belga pálya története kimondottan érdekes benne -, bár ezek is olyan információk voltak, melyek megtalálhatók az interneten.
A könyv időben néha kicsit ugrál, de egészen jól bemutatja Max gyerekkorát, apjával való viszonyát (és annak karrierjét is), és hangsúlyozza húgával való szoros kapcsolatát is.
A valódi bajom tehát a magyar kiadással van. A fordítónak egyértelműen semmi köze a Forma-1-hez. Ez még nem is lenne egetrengető baj, ha nem spórolta volna meg a kiadó a szakmai lektorálást.
Olyan elképesztő félrefordítások és értelmezhetetlen mondatok vannak benne, hogy néha azt hittem, agyvérzést kapok. Insta sztoriban folyamatosan posztolgattam ezeket, és meglepően (vagy mégsem meglepően) sok üzenet jött rájuk, mások is kiakadtak, de minimum jót röhögtek.
Ennyi hibával teli F1 témájú fordítással még nem találkoztam. Értem, hogy az a cél, hogy minél kevesebb ráfordításból legyen kész a könyv és minél előbb, minél drágábban el lehessen adni, de ha A Kiadó elfogad egy tanácsot, legközelebb leellenőrizteti az ilyet kiadás előtt olyannal, aki képben van a témával. Inkább legyen a könyv drágább, de akkor legyen igényes. Legalábbis ennél igényesebb.
13 bakit/félrefordítást, stb írtam kis, és nyilván vannak még, amiken átsiklottam..-
„Kedvenc” kifejezéseim a könyvből, a teljesség igénye nélkül:
kifutóterület (bár ez még határeset)
járdaszegély
versenyvonal (racingline ugyebár)
„semlegesre kormányozta a kerekeket és összezárta a fékeket”
Szujó Zoltán régi adósságát törleszti a hallgatói, nézői és immáron az olvasói felé: kiadta elsősorban Forma-1-es sportriporteri munkássága sztorijait, könyvként.
Bevallom, amikor 2019-ben jött a hír, hogy feláll az MTVA-tól, talán elsők között írtam neki keserédes SMS formájában, hogy vegyen most akkor mély levegőt, és írja meg az élményeit.
Fotó: Racingline.hu
Szerencsére, nem csak én tanácsoltam ezt neki, így bő 200 oldalban, két év alatt, egy kifejezetten igényes, keményfedeles kiadásban manifesztálódott ez. Ráadásul amit én külön nagyra értékelek, hogy megtehette volna azt, hogy bármelyik nyomdával együttműködik, mégis az egykori szűkebb pátriárkáját, Gyomaendrődöt tisztelte meg ezzel a munkával.
Jó csavarnak érzem azt, hogy rögtön a bevezetőben a felmondása körülményeivel kezd. Mondhatnám azt is, hogy meglepett, de mint szintén rajongója Quentin Tarantino munkásságának, az ilyesmin már a pillám sem rebben. Ahogy pedig a sztárrendező filmjeiben az megszokott, ugrálunk olykor az időben és térben, még ha egy-egy fejezet címe tükrözi is az abban foglaltakat. Egyáltalán nem feltétlenül kronológiai sorrendben lineáris a felépítése tehát a könyvnek. Akit az ilyesmi esetleg összezavarna, nem kell aggódnia, nem vészes, követhető.
Személy szerint örülök annak, hogy nem a „kötelező” karácsonyi könyvpiacra időzítették a megjelenését. Sokkal Forma-1 közelibbnek érzem azt, hogy Zoltán most versenynaptár-szerűen városról városra turnézik, találkozik a rajongókkal, beszélget, dedikál. Mindezt környezettudatos állampolgárként vonattal kivitelezi, ahogy az egykori diákévei alatt is így gyűrte le a távolságokat. Annyiban még szintén párhuzamos egyébként a karrierutunk, hogy alapvetően kellően távol helyezzük magunkat a futball világától. Persze, olykor csak belekeveredünk, és űzzük is ezt a sportot, inkább kevesebb sikerrel.
Kifejezetten érdekesnek gondolom azt, hogy Vitray Tamás neve mennyire összeforrt előbb Dávid Sándorral, majd Palik Lászlóval. Zoli sem maradt ki ebből, még ifjú riporterként. Mégsem Vitray úr nevére emlékezünk a régi F1 közvetítések kapcsán, mivel a kollégák tényleg a lehetőségekhez képest mindig nívósan oldották meg, ki-ki a szájíze szerint a száguldó cirkusz világának a hazai ecsetelését. És akkor ha már szóra jött az állandó vitaalap, amely a mai napig megossza a Forma-1 rajongókat: Szujó vagy Palik-e a jobb? Nos, a könyvből világosan kiderül az, hogy ők mikor, hányadán is álltak egymással.
Örökzöld téma a médiás körökben az, hogy autogram kérdésköre, hogy nekünk, akik közel kerülhetnek a tűzhöz, és a celebritásokhoz, illik-e ez. Nos, Zoltán ezzel kapcsolatban is megoszt történeteket a könyvében. Maradjunk annyiban, hogy talán nem főben járó bűn ez. Bevallom, én is, ha úgy adódik, hogy világbajnokkal készíthetek interjút, azon évek AUTOCOURSE páldányait általában csak aláirattatom az alannyal, amelyik években nyertek. Persze, szigorúan csak az interjúnk végén, első a munka!
Amiért még szimpatikus ez a könyv, hogy nem önfényezés lett, sőt! Inkább leírja azokat a hibákat is, amelyeket kezdő riporterek szoktak véteni, így akár oktatókönyvként is elmennének bizonyos részei. Ugyanakkor önironikus is a dolog, és ahogy egykori példaképe, id. Knézy Jenő, ő is „eltette humorosba” a bizonyos botlásait, amelyeket most írt meg. Kiderülnek olyan trükkök is, hogy miképp lehet becserkészni akár egy-egy interjúalanyt. Mennyire is kell rámenősnek lenni, vagy pont, hogy alázatosnak és kitartónak. Így szakmabelieknek is ajánlott olvasmány, már persze csak azoknak, akik nem szelfizni járnak a paddockba, meg a gasztonómiai élvezetekért.
Alapvetően előjött Zoltánból a tanár, már-már idegenvezető is, ahogy azon országokat mutatja be, ahol száguldó sportriporterként járt a munkái miatt. Ugyanakkor nem maradhattak ki azon magyar virtusból adódó csibészelések sem, amelyekkel az épp adott ország derék polgárait bosszantotta. Olykor egyedül, vagy az operatőr kollégával. Néha mintha Széchenyi Zsigmond vadászati leírásait is fel vélem fedezni modern köntösben, amikor a tájat, városokat írja le, amerre járt.
Derék dolognak tartom azt, hogy kitekint egy-egy pálya múltjára is, még úgy is, hogy a történetei alapvetően 2002 utániak. Azt is lehet olvasni a sorok között, hogy ugyan már évek óta nem közvetíti a királykategória futamait, de továbbra is naprakész.
Legalább annyira magamra ismertem az ő és Michael Schumacher kapcsolatában, ahogy én vagyok Alain Prosttal. Egyikük sem egyszerű eset, de miért is gondolnánk ilyesmit sokszoros világbajnokokról. Zoli, ezt a meccset én „nyertem”, egyszer négy órán keresztül váratott, hogy lemondja az interjút.
Kiemelkedő rész, az egykori RTL-es Kész Átverés! műsor pontos leirata, ahol Szujó úr került kellemetlen helyzetbe. Talán innen is eredeztethető a baráti kapcsolata Zolinak Sebestyén Balázzsal, aki azóta is visszatérő vendég a reggeli rádiós műsorukba. Az sem lehet véletlen, hogy ugyan Balázs ritkán vállal ilyen felkérést, de az „Öveket bekapcsolni!” könyvbemutatóján ő volt a porondmester. Biztos, ezért az adásért vezekelt, mert lássuk be, tényleg annyira pattanásig feszítették akkor a húrt, hogy annak egészségügyi kockázata is lehetett volna.
Nem maradhatnak ki persze a Forma-1-ben dolgozó magyarok megemlítése sem. Kiváló korlenyomat, mert hát az ő munkájuk sem tart örökké a száguldó cirkuszban. Kicsit olyasmi ez, mint a légiutaskísérők élete, majd egyszer csak a földön maradnak. Ezután más munkát vállalnak, de addig kifejezetten érdekes és csillogó, első osztályúnak gondolt az életük.
Nagy erénye a könyvnek, hogy rengeteg saját képet is láthatunk, Zoltán „családi albumából”, így ezek tényleg nem voltak ismertek eddig. A lektori munka pedig kiemelkedőbb, mint az elmúlt évek magyar motorsportos könyveiben bármikor. Talán csak két elütést, ha találtam, pedig nem vagyok az a szőrszálhasogató, aki nagyítóval keresi a hibákat.
Ugyanakkor a könyvet bátran ajánlom azoknak is, akiket nem csak a Forma-1 érdekel. Olvashatunk akár a profi bokszról is, illetve további autóversenyekről, kosárlabdáról, fociról. Stílusában leginkább a Hungarohoz tudnám hasonlítani, illetve a Dávid Sándor által jegyzett Forma-1 sztorik sorozathoz.
Érdekes figyelni azt is, hogy a Dakaron vezetett naplót, mint tenné azt egy mai blogger vagy vlogger, amelyből az is kiderül, hogy tényleg úgy dolgozott akkoriban, mint egy mai átlagos influenszer, hiszen sokszor maga forgatta, narrálta, szkriptelte, és vágta az anyagait. Meglepő ezek után az, hogy pár ismertebb tévéből érkezett név, aki nagyot akar futni a netes szubkultúrában, ezzel nincs tisztában, hogy pont ettől működik ez a műfaj, ha teljesen magad csinálod, és nem munkatársakra bízod…
Végül, de nem utolsósorban nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy olyannyira törekszik a profizmusra minden szinten, hogy az már olykor tépelődésbe torkollik. Nem kell, nyugodtan dőlj hátra, és nyissunk együtt egy üveg bort… Az aszú jó, Zoltán?
Összességében egy nagyon olvasmányos, „gyorsan kivégezhető” könyvet kaptunk, könnyed a hangvétele, de ez tudatos is, egyáltalán nem akar már-már szakkönyv lenni, mint Wéber Gábor művei. Azt gondolom ugyanakkor, hogy bőven maradt még történet, és mindegyik pályára el sem jutottunk Zolival, így ha akár újabb két évet is kell rá várni, de én a magam részéről várom a folytatást!
Szujó Zoltánt 18 év, megszámlálhatatlan személyes emlék, és megannyi szédületes utazás köti a száguldó cirkuszhoz. A F1 magyar hangja, – aki ott volt Michael Schumacher visszavonulásánál, aki egyedüliként ülhetett Ralf Schumacher kórházi ágyánál – a napokban mutatta be első, Öveket bekapcsolni! Történetek a boxutcából című könyvét, amelyhez a Forma-1 nagyhatalmú ura, Bernie Ecclestone írt személyes hangvételű előszót.
18 év rendkívül hosszú idő. Szujó Zoltán ebből 11 évet töltött utazó riporterként a Forma-1 világában és további közel 8 éven át kommentálta a futamokat. Neve és élete szinte összefonódott a F1-gyel.
„Már a Forma-1-es utazásaim során is folyamatosan sztorizgattunk a barátaimmal, akik már akkor mondogatták, hogy írnom kellene egy könyvet. Erre aztán elég sokat kellett várni, de 2019-ben, amikor hirtelen úgy alakult, hogy nem közvetítek tovább, éreztem, hogy szükségem van egy levezető körre, valami terápiára, ami segít feldolgozni a történteket. Ezt az érzést fokozta a pandémia, lelassult az élet, és ezzel együtt felgyorsult a könyvírás. Jól esett újraélni a legszebb F1-es pillanataimat és a legfőbb támaszom, a feleségem is folyamatosan biztatott. Végül 2 év alatt megszületett az Öveket bekapcsolni! Történetek a boxutcából című első könyvem” – mesél a keletkezés körülményeiről Szujó Zoli.
„A könyv nem szakmai szemszögből, sokkal inkább az emberi oldal felől, az általam megélt, – kevesek számára ismert – személyes történéseken, élményeken keresztül hozza közelebb az olvasóhoz a F1 és az én világomat. Amikor felkértem Bernie-t, hogy írjon egy előszót a könyvemhez, nem fűztem hozzá nagy reményeket, de egyszer csak felhívott és csak annyit mondott: „Tetszik, csináljuk!” És most 2022. március 16-án itt tarthatom a kezemben írott formában ezeket a meghatározó éveimet, ami fantasztikus érzés” – folytatja a műsorvezető.
A könyvbemutatón Szujó Zoltán barátjával, Sebestyén Balázzsal beszélgetett, akivel amellett, hogy szinte egyszerre kezdtek az RTL Klubnál, egyszer pókert is közvetítettek együtt. A legemlékezetesebb közös pillanatuk a máig emlegetett „Kész átverés”, amiben maga Bernie Ecclestone is szerepelt.
„A Suzuki Kupás időszakomnak és főként annak, hogy mennyire tehetségtelen autóversenyző vagyok, egy egész fejezetet szenteltem a könyvben, ami szerintem az egyik legjobb rész. Átélni és most visszaadni azt, amikor Japánban a boxutcában 150 újságíró vastapssal búcsúztatta a visszavonuló hétszeres világbajnokot, Michael Schumachert, vagy amikor a monacoi mélygarázsban készíthettem interjút egy akkor még feltörekvő pilótával, aki Lewis Hamilton volt, hatalmas élmény. Vagy amikor Schumi ellen strandröplabdázhattam Barrichello csapattársaként és nyertünk. Számtalan vicces sztori, és még ennyi megindító emberi történet kap helyet ebben a könyvben” – emel ki néhány meghatározó pillanatot Szujó Zoltán.
Az emlékeken túl a könyvből az is kiderül, milyen érzés egy kommentátornak, amikor már csak 5 másodperc választja el a pilótákat a rajttól és elindul a közvetítés, de Zoli választ ad arra a sokat feltett kérdésre is, hogy kik a kedvenc pilótái.
Kesjár Csaba a lazuló szocializmus utolsó éveinek nagy magyar autósportos reménysége volt. Mint egy filmsztár, akinek fájdalmasan korán tört derékba karrierje. Harle Tamás második, róla szóló könyvébe mindaz belekerült, ami az elsőbe még nem. A teljes történet.
A magam 29 évével én már a rendszerváltás után, 1992-ben születtem. Mire elért a tudatomig, mit jelent az a szókapcsolat, hogy Forma-1, addigra a Bernie Ecclestone által csak száguldó cirkusznak hívott bajnokság már megvetette a lábát a Hungaroringen. Már születésemig is rendeztek Mogyoródon hét Forma-1-es futamot. Nem egészen 12 éves koromban, a 2003-as Magyar Nagydíjon pedig olyat láttam, amivel kapcsolatban addig azt hittem, úgysem fog soha megvalósulni: egy honfitársamat, Baumgartner Zsoltot az F1-es mezőnyben. Szóval az én kamaszkorom során a Forma-1 már egy viszonylag kézzelfogható dolog volt. Legalábbis láthattuk a mezőnyt Mogyoródon, a szerencsésebbek (na meg persze kitartóak!) meg is közelíthették némelyiküket a futamokon, illetve a szállodáik környékén. Közel volt az egész hozzánk.
Az F1 és a rendszerváltás előtti Magyarország világa
Hogy hogy nézhetett ki Magyarország viszonya a Forma-1-gyel a rendszerváltás előtt, arról nyilván nem lehettek információm első kézből. Gondolom, valamiféle mesebeli világ volt ez a hetvenes, de még a nyolcvanas években felnövő fiatalok számára is. Legalábbis bárki idősebbet kérdeztem ezzel kapcsolatban, mindegyikőjük véleménye nagyon efelé tendált. Erről árulkodik számomra az is, mekkora csődület volt az első, 1986-os Magyar Nagydíjon, az első olyan futamon, amit a Vasfüggönyön túl rendeztek: majdnem kétszázezer néző! 200.000! Elképesztő szám, nagyon nehezen tudok ebbe belegondolni.
És akkor mi lett volna, ha még magyar versenyzőnk is van a nyolcvanas években?! Eufória, ebben egészen biztos vagyok. Márpedig Kesjár Csaba ezt a célt tűzte ki maga elé. És az egész magyar közvélemény ott akarta őt látni. Mert ő volt a mi sztárunk, akit imádtak a férfiak, akik „csak” sportolóként tekintettek rá, imádták a nők, akik meglátták azt is, mennyire sármos, és imádta őt a kamera is, akárhányszor jelent meg a médiában. Ez utóbbi minden egyes róla fellelhető képen és videón nagyon gyorsan átüt számomra. Mint egy filmsztár.
Derékba tört karrier
Miután kinőtte a magyar mezőnyt gokartos és hegyi bajnoki címek után, 1986-ban már az osztrák Formula Ford bajnoki címét is megszerezte. 1987-ben már nyugati nevelőszériákban, a svájci, a nyugatnémet és az Európa-bajnoki F3-as mezőnyben szerzett szebbnél szebb eredményeket.
Az addig gyakorlatilag soha nem látott eredmények hatására gyakorlatilag mindenki azt szerette volna látni, hogy Kesjár Csaba a Forma-1-ig is eljut. Ehhez legközelebb az 1987-es Magyar Nagydíj idején járt, amikor néhány bemutató kör erejéig megjárathatta a Zakspeed autóját.
Erich Zakowski csapatfőnök megígérte, hogy figyelemmel követi Kesjár pályafutását. Ez viszont sajnos már csak egy szűk évig tartott, miután a Norisringen rendezett nyugatnémet F3-as bajnoki hétvége egyik edzésén halálos balesetet szenvedett. Mindössze 26 évesen.
Kesjár Csaba és Erick Zakowski a Zakspeed F1-es autójának 1987-es tesztelésekor Fotó: Urbán Tamás
Érthetetlen baleset volt. Senki nem tudta ezt a tényt elfogadni, és mindenki kérdéseket tett fel, amelyekre választ szeretett volna. Egészen vad teóriák is lábra kaptak Kesjár Csaba halálával kapcsolatban, amely talán betudható a gyásznak és a tehetetlen dühnek is. Harle Tamás könyvében minden egyes, az évek, évtizedek során felmerülő feltételezést alaposan körüljár.
Így kerül górcső alá az esetleges egészségügyi probléma, a szabotázs, illetve szándékos hanyagság, valamint a legvalószínűbb forgatókönyv, a műszaki hiba. Ezzel kapcsolatban több dolog is felmerült, fékhiba, vagy éppen ellenkezőleg, a gázpedál beragadása, esetleg a kormánymű eltörése.
1988-ban persze közel sem voltak még olyan biztonsági feltételek egy versenypályán sem, mint ma, 2022-ben. Ez is szóba kerül. A könyv több mint ötven oldalt szentel a baleset körülményeinek, valamint az ezzel kapcsolatos feltételezések elemzésére. Mert volt mit elemezni.
De ki volt Kesjár Csaba?
Kesjár Csaba a napokban lett volna hatvanéves. Az interneten fellelhető adatmennyiségen kívül az emberek általában nem sokat tudnak róla. Ki volt Kesjár Csaba? Milyen volt magánemberként, milyen volt versenyzőként?
Mindezek kiderülnek Harle Tamás második róla szóló könyvéből, amely „Kesjár Csaba 60 – A teljes történet” címet viseli. És ez tényleg a teljes történet. Benne azzal, hogy például mi a család háttérsztorija, hogyan alapozta meg a nagypapa, Kesjár János a család kapcsolatát a technikai sportokkal. Milyen viszontagságokon kellett keresztülmennie az első világháború és Trianon és a fehér terror közepette. Hogyan lett belőle motorversenyző, egyáltalán milyen lehetett akkor motorversenyzőnek lenni.
Ezután már az apa, az ifjabbik Kesjár János története kerül terítékre, akinek tulajdonképpen már kikövezett útja volt a technikai sportok világába. Ő is két keréken, salakmotorosként ért el sikereket, nem is keveset: az idősebbik és az ifjabbik Kesjár János összesen 125-nél is több siker díjaival, kupákkal, serlegekkel és érmekkel gazdagították a családi vitrint.
A később már az „Ifj.” jelző nélkül futó Kesjár János a salakmotorozás után az ötvenes években kacérkodott az autóversenyzéssel is, na nem (nem elsősorban) versenyzőként, hanem jóval inkább autóépítőként, később pedig másodszülött fia, Csaba karrierjét egyengette. Akiről megtudhatjuk, hogyan került ki a vasfüggöny mögötti magyar közegből előbb Ausztriába, majd Nyugat-Németországba, itt hogy ért el egyre szebb eredményeket, vagy például hogyan, milyen 1956-os emigráns magyar újságírón keresztül került egyáltalán kapcsolatba a Zakspeed F1-es csapatával, így pedig a Forma-1-gyel.
A teljes történet
Na meg persze azt, hogy mi történt azon a tragikus napon, a Norisringen. Illetve, még inkább, hogy mi történhett, mert itt talán ez a legpontosabb kifejezés.
Kiderül az is, hogy hogy kapcsolódik Kesjáréhoz hasonlóan tragikus sorsú korábbi kétszeres futamgyőztes F1-es versenyző, Pedro Rodríguez halála, aki bő másfél évtizeddel korábban ugyanúgy a Norisringen vesztette életét, valamint Romain Grosjean balesete, amelynek pedig a körülményei hasonlítottak kísértetiesen Kesjáréhoz.
Kesjár Csaba a Hungaroringen Fotó: Csikós Gábor
Harle Tamás könyvében hosszú fejezetet szentel annak, mit mondtak Kesjár Csabáról a hozzá legközelebb álló emberek. Csapattagok, barátok, családtagok, a barátnő, és még nagyon-nagyon sokan. Az őt dicsérő szavak pedig csak jönnek, és jönnek… Ezzel zárul a könyv. Ezzel zárul Kesjár Csaba teljes története. Amiből rengeteg nagyon érdekes kiegészítő információt tudhatnak meg az olyanok, mint például én, aki már nem követhette a karrierjét akkor, élőben, és nem ismerhette személyesen.
A cikkhez tartozó felvételek mindegyike a Harle Tamás: KESJÁR CSABA 60 – a TELJES történet című könyvéből való, azokat szerzői jog védi. Másolásuk és további közzétételük a könyvet megjelentető Kék Európa Stúdió Könyvkiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos és törvénybe ütköző.
Az idei karácsonyi autósportos könyvpiacról ha csak egy könyvet kellene kiemelnünk, amit biztosan vegyél meg, az Wéber Gáboré. Mondhatnánk azt is, hogy megjelent a trilógia harmadik kötete. Megnyugtatunk azonban minden érdeklődőt, hogy önállóan is megállja a helyét ez a kötet.
Az előzményekről tényleg csak annyit, hogy Gábor óvatosan kezdett. Először csak egy autóverseny szak- és értelmező szótárral indított 11 éve. Nyilvánvalóan már ekkor is az a nemes tudat vezérelte, hogy amit akár ő vagy társai a tévében kommentátorként mondanak, az érthető legyen olyan nézőknek is, akik kissé jobban is beleásnák magukat a témába, azon felül, hogy minden fórumon és közösségi platformon kinyilvánítják a véleményüket a kedvencükkel kapcsolatban, és mindenki más természetesen helikopter. A folytatás taglalta az elmúlt 20 évet, amely változásnak már a magyar közönség is bőven a részese volt. Olyan szerencsés történelmi helyzetben vagyunk, hogy a mindenkori magyar kormány akar Forma-1-et a Hungaroringen, és ingyenesen is hozzáférhető az országunkban a közvetítés, sőt pár éve mindez már péntektől, a szabadedzésektől kezdve. Nem teljesen helyesen becsüljük meg ezt a lehetőséget, mikor Németországnak még jelesül futama sincs.
Nem kellett várni újabb éveket a legújabb kiadványára, Gábor el is árulta, hogy gyakorlatilag már akkor belekezdett, amikor kijött a második. Azonban a hollywoodi filmeknél a folytatások egyre rosszabbak általában, az ő könyvei esetében szerencsére ez fordítva igaz.
Kifejezetten sajnálom, hogy a 80-as években nem volt ilyen igényességű kiadvány, táblázatokkal, tényleg a témához kapcsolódóan. Annak idején például Krasznai János versenyzéséről szóló könyv felén ordít, hogy gyorsan összedobtak még valamit a logisztikai ipar mélyvízéből, hogy meglegyen a kellő mennyiségű oldal szám, a produktum könyvnek nézzen ki. Itt a „Forma-1, Az új korszak küszöbén” esetében erről szó sincs, tényleg hasznos ez a 200+ oldal. Olyannyira, hogy akár nyugodtan használhatják sokan majd referenciának is, szakdolgozathoz. És egyben kicsit a rákfenéje ez is leginkább ennek a műnek. Gábor itt már tényleg kellően magasra rakta a lécet, elképzelhető, hogy valaki a végén tényleg zsongó fejjel rakja majd le, mert idő kell, amíg feldolgozza ezt az átlagolvasó.
Mit kapunk mégis a pénzünkért? Mivel 2022-től papíron egy olyan korszak indul, ahol az a kísérlet tárgya, hogy a lehető leginkább összehúzzák a komplett F1-es mezőnyt, a szerző is mindenféle szemszögből, több fejezeten át vizsgálja a ránk váró változásokat. Kitér a jelenlegi csapatok hátterére, pénzügyi helyzetére, amelynek gyors elfogadását nagyban segítette a koronavírus által előidézett gazdasági környezet. Ez olyan mélységű és igényű, hogy nyugodtan akár közgazdasági szakközépískolákban érdemes lenne kitérni rá, és hátha nem lenne olyan unalmas akár a tanóra.
Végül, de nem utolsósorban biztonságos terepre evezünk, a közvetítések hátteréről is lerántja Gábor némileg a leplet. Ezt különösen ajánlom azoknak, akik a jogokra fittyet hányva pakolgatják mindenféle közösségi platformra az onnantól kezdve már illegális felvételeket a versenyekről, és erre még büszkék is, hogy micsoda Robin Hood-tett ez!
Külön plusz pont nálam az, hogy igényes reklámokról is beszélhetünk a könyvben. Igazán jó korlenyomat, és a támogatók is tudták, hogy milyen műben fognak szerepelni. Nem csak odadobtak épp valamit, ami az ő szemszögükből nézve épp aktuális. Elütések most is vannak sajnos, pedig az előző könyvhöz képest változott a korrektor személye. Bosszantó az, hogy olykor akár emiatt tárgyi tévedésnek is tűnhet a dolog. Például az, hogy melyik évben is fújták le az Ausztrál Nagydíjat koronavírus miatt 1 órával az első szabadedzés előtt, de ezek legyenek inkább csemegék. Ahogy én javítottam annak idején az akkori F1-es irodalmat jó hobbistaként, a ma generációja se maradjon már ki ezen mókából.
A képanyag ugyanakkor újra kifejezetten igényes, az infografikák látványosak és közérthetőek, ahogy kell. Ennek ellenére összességében én ezt a könyvet már inkább már majdnem szakkönyv kategóriába sorolnám, tehát igen, mélyvíz, csak úszóknak. Gratulálok minden résztvevőnek, mert azért természetesen a szerkesztő társaknak is jár a dicséret.
Aki eddig botor módon kihagyta ezen kötelezőket, -> most csomagban is megrendelheti <- a szerző weboldaláról, amely könyveket ráadásul Gábor dedikál is. Jelesül épp nálunk is lehet nyerni az „Új korszak küszöbén”-ből, úgyhogy irány a játékunk! A nyereményt újfent köszönjük Darth Wéber nagyúrnak.
