Micsoda nap. Elképesztő képsorok. És nem csak a befutó, az ünneplés, meg, hogy sporttörténelemet írt Norbi. Hanem a verseny maga is egy érzelmi hullámvasút volt.
Talán ez valami olyasmi, amit hiányolunk a Forma-1-ből. Hogy eshet az eső, nem baj, folytatjuk. Hogy nincs rendben az autó, de nem baj, folytatjuk. Hogy hiába rajtol az ember a mezőny végéről, nyomja neki, és nem csak azért jön fel, mert jobb az autója.
Főleg a Netflix óta látjuk, milyen történetek vannak a paddockon belül. Itt azonban nem kellett háttérinfó, belemagyarázás és egy egész TV sorozat. Ez a verseny, ez a csata magáért beszél.
Négy autó egymás mellett-mögött, egy kanyarban háromszor változik, ki van elöl, olyan íveken, amit soha nem látott még az ember. A győzelemért. A bajnokságért. A 2008-as Belga, illetve Brazil Nagydíjak óta nem láttam ilyet. És szívesen néztem volna még, körökig, mint a motorsport rajongó.
Az más kérdés, hogy az idegeim nem bírták volna. Annyiszor cseréltek pozíciót a virtuális tabellán. És persze csak akkor cserélném le az élményt, ha továbbra is Norbi nyerne.
Norbi. Dühöngtem én már TV előtt eleget miatta. Hogy már megint kiütötték. Értem én, hogy büntetést kap érte, de Norbi nem kapja vissza a dobogós esélyt. Hogy galamb ment az autójába. Hogy elromlott valami, és már megint balszerencséje van.
Hogy nem előzheti meg Huffot vagy Tarquinit a győzelemért, hiába gyorsabb. Nem, akkor sem, ha hazai pályán van. Nem, akkor sem, ha ez már a második év sorozatban.
Volt, hogy fél órája ott álltunk az esőben a Hungaroring 10-es kanyarjánál, a rajtra várva. És jött a mezőny. El is ment. Norbi sehol. Aztán megjelent, de az autó eleje hiányzott. Szívszorító látvány.
Piros zászló, a csapat az idővel versenyezve dolgozik, végül 20 méternyi színben hozzáillő (fekete) szigszalaggal, de ott van. Fél perccel lemaradva, de ott van. Végigcsinálta a versenyt, értünk, a szurkolókért.
Tehetetlenül néztem a képernyőt, amikor Monteiro elment Yvan Muller mellett az utolsó kanyarban, megfosztva Norbit egy fontos bajnoki helyezéstől. És két éve is, mikor senki nem tudott tenni semmit, hogy az esélyeit legalább reálisan visszaszerezze.
És sokszor ujjongtam. Amikor hazai pályán nyert. Már másodjára. Amikor kisvilágbajnok lett. Már másodjára. És most, is amikor tényleg a világ csúcsára ért.
Emellett a legtöbb ember meg sem jegyezte, de egy ralikrossz világbajnok, első (világkupa) szezonjában túraautóval összehozott egy olyan győzelmet, amivel beállította az F1-s rekordot. John Watson 1983-ban Long Beachen nyert huszonkettedik helyről, senki azóta. És most Johan Kristoffersson, nem is az eredeti szakágában. Ez már csak hab a tortán.
De ez a túraautó. Sok minden megtörténhet. Semmi bonyolítás, semmi űrtechnológia. Csak a verseny. Jöhet bármi, padlógázon, végig.
