Abban az évben fejezte be versenyzői pályafutását a Forma-1-ben Niki Lauda, amikor én még gyerekként ebbe az egészbe belekezdtem. Volt ugyanakkor régebbről egy gyárilag aláírt AGIP-os képeslapom valami furcsán vigyorgó fazonról, meg persze volt egy másik is, Clay Regazzoniról. Hogy pont kettejükről, ennek még később jelentősége lesz. Karakteres arc nézett vissza rám a lapról és teljesen megdöbbentem amikor valaki közölte velem, hogy ez a fazon a képeslapon az „öregember”, akit épp nézek is a tévében. Igen, az én lapomon még volt haja, és nem volt összeégve az arca Niki Laudának. A kedvencem viszont Ayrton Senna lett, az a fazon, aki közölte egy évvel korábban, 1984-ben az utolsó versenyen, amikor Lauda és Prost meccseltek, hogy ő ugyan nem engedi el az osztrák legendát aki mögé kvalifikálta magát az időmérőn, ha akarja, előzze meg.
Pár évvel később már Sennára vadásztam autogramért, és először rossz információk alapján a Kempinskinél kempeltem, hogy ő majd ott lesz. A brazil nem itt volt, hanem a Duna InterContinentalban, azonban arra lettem figyelmes, hogy egy jól szituált úr gurul be mellém a tolószékével, és várja, hogy előálljanak az őt szállító autóval. Igen, ő volt Clay Regazzoni, az egykori, első Forma-1-es képeslapjaim egyikéről, így életemben az első F1-es versenyzői autogramot tőle kaptam, és mivel nem volt más értelmes dolog kéznél épp, az Ayrton Sennáról szóló Christopher Hilton-féle biográfia első oldalára. Nagyon rendes volt, és meglepődött azon, hogy ilyen fiatalon is felismertem, és örült egy kicsit az akkor rá irányuló figyelemnek. Még fel sem ocsúdtam az örömömből, hogy kivel találkoztam, fiatalos sebességével kiviharzott a főbejáraton Niki Lauda, akit persze egyből megrohantak a rajongók, mert őt legalább felismerték. Már épp én kerültem oda a Ferrarija ajtajához, amikor felhúzta az ablakot, és elhajtott. Nem örültem.
Legközelebb személyesen Nikivel már a Forma-1 paddockjában találkoztam, akkreditált újságíróként, de vele úgy voltam, hogy öreg bútordarab, a másik terminátor őse és prototípusa, megtörhetetlen, úgyis mindig itt van, majd valamikor egyszer csinálok vele interjút. Végül az egyik Osztrák Nagydíjon tudtunk leülni először beszélgetni kicsit hosszabban, és teljesen megdöbbent azon, hogy már volt magyar nyelven róla életrajzi könyv a 80-as években: Jakab Józseftől „A megégett ember és társai”. Nem ismerte ezt a könyvet, kicsit belenézett, névre szólóan dedikálta nekem, majd egy röpke interjú keretén belül elmondta, hogy már semmire nem emlékszik abból, hogy ő a 60-as évek végén, kezdőként még versenyzett Magyarországon: Sopronban, a Népligetben, de a Ferihegyi kifutópályáján is…
2016-ban volt vele a legmulatságosabb esetem, amikor kedvenc szórakozásomnak eleget téve újfent egy régebbi, megszűnt Forma-1-es istálló eredeti csapatingjében lófráltam a paddockban. Az egykori Jaguar Racing zöld ingjében feszítettem épp, és bementem a Mercedes hospitality részlegébe, ahol a német RTL stábja tartott épp megbeszélést. Érkezésem nagy kuncogás fogadta, és Florian König azon nyomban nekiállt bökdösni Niki Laudát, hogy ugyan forduljon már meg. Az öreg maga sem akarta elhinni amit látott, mert hát fiatalabb olvasóink kedvéért elárulom, irányította ezt a csapatot is, de nem koronázta nagyon siker a munkáját, kb abba a hibába estek, mint a Ferrari, hogy sokan akartak beleszólást menedzsmenti részen az irányításba, és nem haladt a szekér. Másrészt azért is különösen pikáns az, hogy ebben a szerelésben merészkedtem Lauda orra elé, mert ennél a csapatnál érte őt egy nagy blama. 2002-ben fogta magát, és beült az egy évvel korábbi R2-esbe Valenciában, hogy ő majd megmutatja az akkori versenyzőinek. Nos, kétszer is megpördült a 10 köre alatt, de azért az egyenesekben és még két kanyarban is hozta az akkori pilótájuk Pedro de La Rosa sebességét, mintha semmit sem kopott volna a sebessége 16 évnyi kihagyás után.
Florian és Kai Ebel viszont nem hagyták ki a ziccert, és elkezdték cukkolni Laudát, hogy ugyan álljon csak össze velem egy közös képre, és König el is kérte a telefonomat, hogy megörökítse a pillanatot. Én nem győztem szabadkozni, hogy „Niki, nem én akartam ezt a képet!”, röhögött is, és huncutul hátba vert a kép elkészülte után. Nem sikerült jól a kép, rosszak voltak a fényviszonyok is, de mégis most különlegessé vált számomra ez a fotó.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
#jaguarf1 #theyareback #f1 #formula1 #withtheboss #lauda #nikilauda #hewasimpressed
Utoljára tavaly találkoztunk az Legendák Parádéján, és hát csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy semmire sem emlékszik a Forma-1 előtti magyarországi kalandozásaiból, még a Formula Vee-vel, így kinyomtattam neki ezt a képet:
Volt olyan szerencsém, hogy az VW Bogár alapú formulaautó építője is épp a közelben volt, és miután ő is hitetlenkedett egy sort, hogy erről a versenyről van fénykép, összerakták közösen a történetet, sőt kiderült, hogy az autó egyébként a mai napig megvan! Mindketten aláírták végül a beszélgetésünk befejezéseként ezt a felvételt, majd Lauda elindult utoljára még egyszer szórakoztatni a hazai közönségét…
Jó mulatást Jamesszel odafent Niki, de ezúttal hallgass is rá, és szórakozz, ne csak matekolj!
