Egykor az F1 mindennapjainak része volt a halál, ám sokszor bele sem gondolunk, miként élték ezt meg a versenyzők gyerekei. Paul Stewart, a háromszoros Jackie Stewart fia most elmesélte, őt hogyan érintette mindez.
Aki kicsit is behatóbban ismeri a Forma–1 történelmét, tisztában van vele, hogy az 1950-es, 60-as és 70-es években mindennaposnak számítottak a halálos balesetek a sportágban. Az akkori versenyzők ezzel együttéltek és elfogadták a veszélyt, miközben a családjuknak hétvégéről hétvégére az aggódás jutott. Amibe pedig sokszor bele sem gondolunk, hogy milyen, akár tudat alatt megélt traumákat okozott mindez azoknak a gyerekeknek, akik vagy a versenypályán veszítették el az apjukat, vagy folyamatosan az életéért aggódtak.
Szerencsére nem előbbi, hanem utóbbi gyerekek közé tartozott a háromszoros világbajnok Jackie Stewart fia, Paul, aki kisgyerekként a mindennapjai során rendre szembesült a halállal. Édesapja legsúlyosabb balesetekor még egy éves sem volt, így erre nyilvánvalóan nem emlékszik, ám arra már igen, hogy Jackie Stewart barátai sorban költöztek el az égi versenypályákra.
Közel öt éves volt például, amikor az 1970-es Olasz Nagydíj edzésén elhunyt Jochen Rindt, Jackie Stewart közeli barátja, ami után a skót sírva ült be az autóba és repesztett körrekordot Monzában. 1973-ban pedig már néhány hét híján 8 éves volt, amikor apja csapattársa, Francois Cevert brutális balesetben életét vesztette Watkins Glenben. Az eset olyannyira felkavarta a Tyrrell háromszoros világbajnokát, hogy a másnapi versenyen már nem állt rajthoz és 99 F1-es futammal a háta mögött visszavonult.
Az F1 egyik legborzalmasabb balesete volt – Jackie Stewartot a mai napig kísértik a történtek
De persze közben is történtek halálesetek, amelyek miatt Paul Stewart egyszer megkérdezte az apját, hogy mikor következik ő a sorban. „Nagyon is jelen volt [a halál a gyerekkoromban], de nem olyan módon, hogy ez tudatosan tragikusnak hasson, inkább úgy, hogy »ó, még egy pilóta elment.« – felelte a most 62 éves egykori autóversenyző és csapattulajdonos a Lucas Stewart YouTube-csatornáján közzétett videóban. – Tudtam, hogy az apukám is ugyanazt csinálja, mint ezek a versenyzők, úgyhogy tudat alatt biztosan hatott rám.
„És egy iskolába jártam Jochen Rindt lányával, Natashával, illetve [a Le Mans-i 24 óráson halálos balesetet szenvedő] Jo Bonnier két fiával, Kimmel és Jonasszal. Miután az apjuk meghalt 72-ben, az egyik fiú azt mondta nekem az iskolabuszon, hogy »a te apukád lesz a következő.« Nem gonoszkodni akartak, de én úgy voltam vele, hogy »oké, bizonyára ő lesz, mert a többiek már elmentek.« Emlékszem, aznap este felnéztem az apámra és azt kérdeztem tőle, »apu, mikor fogsz meghalni?« Számomra ez egy jogos kérdés volt. Drámaian hangzik, de nem így gondoltam erre, valamilyen hatása viszont biztosan volt.”
Paul Stewart elárulta, hogy 1971-ből, Brands Hatch-ből származik az első emléke versenypályáról, és olyan dolgok ébresztették ré, hogy az ő apja kicsit más, mint az átlagos apukák, hogy maga James Bond hozta el az iskolából. „Például akkor [érzékeltem ezt], amikor Sean Connery jött értem az iskolába az anyukámmal egy kölcsön Rolls Royce-ban. Amikor megérkeztek, rengeteg ember gyűlt az autó köré, hogy lássák Seant. Utána az igazgató írt egy levelet arról, hogy ez az egész mekkora zűrzavart okozott.”
„A felnőttek másként kezeltek, mint a velem egykorú gyerekeket. Azt hiszem ez az apám sikerei miatt volt. Emlékszem, ahogy ülök az anyukám mellett és az apukámról szóló újságcikkeket vágom ki. Ez mind része volt annak, hogy megtanultam, valami különleges vele kapcsolatban amellett, hogy jó apa.”
Miután 1988-ban megalapították a Paul Stewart Racinget, a fiú éveken át itt versenyzett, de egy idő után úgy döntött, hogy inkább a csapatvezetésre koncentrálna. Ekkor indultak el az apjával azon az úton, hogy F1-es istállót formáljanak a sikeres F3-as gárdából.
„Nem mondanám, hogy ötlet volt. Akkor indultunk el ebbe az irányba, amikor abbahagytam a versenyzést. Az 1994-es szezon végén közöltem az apámmal, hogy be akarom fejezni és a Paul Stewart Racingre akarok koncentrálni. Együtt dolgoztunk végig, és logikusnak tűnt, hogy kitűzzünk egy célt. Német túraautó-bajnokság, IndyCar, brit túraautó-bajnokság vagy Forma–1. Utóbbi volt az álom. Úgyhogy ez az egész igazán 94 végén kezdődött, majd elkezdtünk ajánlatokat összerakni 1995 során és a Ford elfogadta az egyiket. Elég gyorsan ment. Aztán 1996-ban zajlott az építkezési fázis, 1997-ben pedig már versenyeztünk” – vezette le az 1997-ben bemutatkozó istálló létrehozásának rövid történetét.
„Az emberek ismerték a Paul Stewart Racinget, sikeresek voltunk, megnézték a gyárunkat, szóval nem arról volt szó, hogy egyszer csak megjelentünk, hogy Forma–1-es csapatot akarunk csinálni. Logikus fejlődési út volt, és tulajdonképpen ugyanaz a cég csinálta, csak Stewart Grand Prix-nek hívtuk. Az első szezonunk nagyjából 19,5 millió fontból jött ki, aztán 1999-ben már, erre dollárban emlékszem, 60 millió dollárt költöttünk. Az úgy 65 millió font körül lehetett” – mondta Paul Stewart, hozzátéve, hogy az apja végezte a nehezebb munkát, mert az ő feladata volt, hogy megszerezze a működéshez szükséges forrásokat, míg ő az emberek toborzásáért és a struktúráért felelt.
Az ezen a néven három éven át működő, a 2000-es szezontól Jaguarként már a Ford gyári istállójaként induló istálló időszakából Paul Stewart legjobb élményként Rubens Barrichello 1997-es monacói 2. helyét nevezte meg, mert ez volt „a legérzelmesebb pillanat, amit valaha átéltem az apámmal.”
Ami az 1999-es Európa Nagydíjon fennállása egyetlen győzelmét szerző Stewart Grand Prix eladását illeti, az nem volt tervben, de sínre tette Paul és családja hátralevő életét.
„Nem volt eladó a csapat, de a Ford megkeresett minket, hogy érdekelné őket, mert szeretnének egy saját csapatot és újra akarják brandelni Jaguarként. Korábban jött a lehetőség, mint azt gondoltuk. Erős pozícióban voltunk, mert öt éves szerződésünk volt a Forddal, aminek a harmadik évében jártunk. Nem árultuk a csapatot, de tettek egy ajánlatot, ami pénzügyi szempontból megváltoztathatta az életemet. Nem akartam elfutni, folytatni akartam, hogy irányítsam a szervezetet. Jó lehetőség volt a csapatnak, hogy elérjen egy álmot, amit az apám és én kezdtünk el felépíteni.”
A három gyermekem apa azonban a Jaguar életében már csak nagyon rövide ideig vett részt, mivel Non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak nála. „Bizarr módon a rák egyfajta megkönnyebbülést jelentett, mert elköteleztem magam egy munka mellett, amit a legjobb képességeim szerint végeztem volna a Jaguar Racing irányításával. Eléggé intenzív időszak volt az nekünk, [a rák pedig] adott egy kifogást, hogy felhagyjak a munkával és az életemért aggódjak, miközben tudtam, hogy anyagilag biztonságban vagyunk.”
A Jaguar végül 2004-ben eladta a csapatot a Red Bullnak, amely azóta hat konstruktőri és nyolc egyéni világbajnoki címet nyert a Forma–1-ben.
