A Forma–1-es pilóták közül Max Verstappennek kapcsolatban szokás a legtöbbet emlegetni, hogy apja milyen keményen bánt vele gyerekként, és hogyan büntette őt a balul sikerült gokartversenyek után. Az ilyesmi azonban egyáltalán nem ritka, amit az is mutat, hogy a holland pilóta egyik riválisa, George Russell is hasonlót élt át.
A Mercedes versenyzője a The Players’ Tribune oldalán idézte fel fiatalkorát, és azt, hogy mennyire magányosnak érezte magát, mert az esetek többségében egyedül volt otthon az édesanyjával, mivel apja, Steve rengeteget dolgozott, hogy finanszírozni tudja a karrierjét.
„Édesapám a mezőgazdaságban dolgozott, saját vállalkozása volt. Egész nap, minden nap dolgozott, hogy támogassa az álmaimat a versenyzésben. Mielőtt felébredtem volna, már elment dolgozni, és mire hazaért, általában már aludtam. Szóval amikor nem a pályán voltunk hétvégén, gyakran elgondolkodtam: »Hol van apa?« Van egy bátyám, Benji, aki 12 évvel idősebb, és egy nővérem, Cara, aki 13 évvel idősebb. Szóval a legtöbbször csak anyával voltunk otthon. Éjszaka a madarak mindig csiripeltek, de nem olyan kellemesen, tudod? Inkább úgy hangzott, mint egy kísértetház. Néha egyedül néztem a tévét, és egyszerűen rám tört a félelem.”
„Ahogy lement a nap, minden egyre nyomasztóbb lett. Ha fényszórókat láttam elsuhanni az ablak előtt, azonnal beparáztam: »Mi történik éppen??« Egyetlen autó, és máris feszült lettem. Bármilyen zaj, bármilyen nyikorgás a házban – azt gondoltam: »Valami történik.« Gyakorlatilag a saját árnyékomtól is féltem. Akkor talán nem is tudatosult bennem, de visszagondolva elég magányos gyerek voltam” – vallotta be a 27 eszendős versenyző.
Az is gyakori, hogy amikor valakinek az egész gyerekkora a versenyszerűs sportolásról, jelen esetben gokartversenyzésről szól, és emiatt minden szabadidejét erre áldozza, nehezen, vagy egyáltalán nem tud barátokat szerezni. Ez Russell-lel is így volt.
„Nem igazán voltak barátaim az iskolában, mert minden hétvégén, amikor más gyerekek szülinapi bulikra mentek, vagy átjártak egymáshoz, én a versenypályán voltam. Egy idő után el is maradtak a meghívók. Tudtam persze, hogy miért, de az én figyelmem másfelé irányult. Ez nem azt jelentette, hogy ne vágytam volna barátokra – mindannyian vágyunk rá. Természetesen én is. Eleinte azt hittem, barátkozhatok a többi versenyzővel, de hamar rájöttem, hogy a riválisokkal nem igazán lehet baráti kapcsolatot kialakítani” – írta az ötszörös futamgyőztes.
„A gokartversenyzés különösen kemény volt – kerék a kerék elleni csaták, ütközések minden második kanyarban, és ebből gyakran konfliktusok születtek a többi sráccal. Aztán a szülők is összekaptak egymással, ami átragadt a gyerekekre is. Eléggé elszigetelt élet volt ez. De őszintén szólva, az iskola nem igazán érdekelt, mert már akkor tudtam, hová akarok eljutni. Sokan kérdezik, hogy milyen érzés volt gyerekként lemaradni annyi mindenről, és feláldozni a gyerekkorom egy részét. De nekem ez nem volt áldozat, ez döntés volt. Én a pályán akartam lenni. Versenyezni akartam. Győzni akartam.”
Mi állhat a Mercedes pilótabejelentésekkel kapcsolatos titkolózása mögött?
Az viszont nem az ő döntése volt, hogy apja milyen szigorral bánt vele, és például szándékosan lassabbnak láttatta a gokartban, mint amilyen volt. „Nagyjából hat évbe telt, mire rájöttem, mi történik. Aztán végül leesett: apám szándékosan késleltette a stopper lenyomását. Plusz másodperceket adott hozzá az időmhöz. Azt akarta, hogy mindig azt gondoljam, egy kicsit lassabb vagyok, mint valójában. Akkor is, amikor mindent megnyertem, mindig éreztem, hogy még többet kell nyújtanom. Mindig egy kicsit többet. Kb. 10 éven keresztül minden egyes kör után azt néztem, hol áll az apám. Mindig a tekintetét fürkésztem, a reakcióját. Vajon elégedett? És… nem is tudom… úgy tűnt, gyakrabban volt csalódott, mint büszke. Mindig többet akart tőlem. Azt hiszem, tudta, mit jelent az, hogy valaki bekerüljön abba a 20 [F1-es] ülésbe. Ehhez… minden kell.”
Ez a fajta nyomásgyakorlás azonban semmiségnek tűnik ahhoz képest, amiben Russellnek része volt akkor, amikor valami balul sikerült a versenyeken.
„Volt egy kis lakóautónk, amivel minden hétvégén utaztunk a versenyekre. Ha jól ment a futam, olyanok voltunk, mint egy boldog kis család. De ha mondjuk megelőztek egy kanyarban, vagy hibáztam valamit, az a hazafelé út a világ leghosszabb utazásának tűnt. Beültünk a furgonba, és hat-hét órát utaztunk vissza Norfolkba, teljes csendben. Szinte fojtogató csendben. Mint amikor a vízforraló sípolni kezd a tűzhelyen… Ez volt talán a legnehezebb rész. Gyerekként érzed, látod, hogy valami nincs rendben, és azt hiszed, te okoztad. Amint hazaértünk, felfutottam a szobámba. A harag és a szorongás felgyűlt bennem. Olyan érzésem volt, mintha muszáj lenne elmennem. Érted, mire gondolok? Muszáj volt kiszabadulnom, különben darabjaimra estem volna szét.”
Utólag visszanézve Russell persze hálás az apjának, hiszen eljutott a Forma–1-be. Azt is felidézte, miként reagált az apja, amikor a Mercedes szerződtette őt a junior programjába.
„Amikor az a hihetetlen pillanat eljött, és valóra vált a gyermekkori álmom, apám jutott eszembe. Alig vártam, hogy elmesélhessem neki minden részletét. Nem tudom, mire számítottam, de a reakciója meglepő volt. Nem kezdett el kérdésekkel bombázni… Még csak nem is kérdezte meg, hogy eljöhet-e a találkozóra. Egyszerűen csak gratulált, és megölelt. Olyan érzés volt, mintha egész addig ketrecben tartott volna, nevelt volna, formált volna. Aztán amikor a Mercedes leszerződtetett, csak elengedett… és hagyta, hogy szárnyaljak.”
