Dávid Sándor, a magyarországi Forma-1-es közvetítések veteránja életműdíjat kapott a Magyar Nemzeti Autósport Szövetségtől, amire kedd este a Facebookon reagált a nyilvánosság felé.
A 86 éves Dávid Sándor segédkezett az első sportági szakszövetség, a MAMSZ megalakulásánál, aktívan tett azért, hogy a Forma-1-es versenyeket idehaza is közvetítse a televízió, bábáskodott a Hungaroring megszületésénél, és dolgozott azon, hogy az F1-es versenysorozat naptárába Magyarország is bekerüljön. Számos könyvet írt, valamint 1976-tól az 1990-es évek végéig hallható volt a futamok hazai közvetítésében.
Beceneve Lapaj, amiről elárulta, hogy 1951-ben, egy vívó edzőtáborban kapta Tatán Mendelényi Tamástól. Az életműdíj átvétele után ezt írta:
„Kedves Barátaim, Ismerőseim, és mindenki, aki gondolt rám!
Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy jó látni engem így percekkel a nyolcvanhetedik évem elérése előtt (vannak sokkal jobb képeim is, pláne húszéves koromból), de azt tudom állítani, hogy mindannyiótokra szeretettel gondolok, bárhol is találkoztunk meglehetősen hosszú életem során. Azt, hogy emlékeim birtokában és koromhoz képest munkával telhetnek a napjaim, az mindannyiótoknak köszönhetem, és KÖSZÖNÖM is! Én sokat kaptam tőletek, és remélem nem is maradtam adósotok… Ha netán mégis, csak szóljatok. Majd pótolom…
A Magyar Nemzeti Autósport Szövetség életműdíjjal ismerte el Dávid Sándor munkásságát.
Az MNASZ a Facebook-oldalán tett közzé képeket és videót az eseményről: a 86 éves Dávid Sándornak otthonában a szövetég elnöke, Szujó Zoltán adta át a részben 3D-nyomtatással készült díjat, amelyen a Hungaroring vonalvezetése és egy mikrofon látható, megköszönve, amit tett „a hazai autósport népszerűsítéséért, meg a nemzetközi autósport hazai népszerűsítéséért.”
A Magyarországon először élőben közvetített első F1-es futamnak, az 1976-os Osztrák Nagydíjnak Dávid Sándor volt az egyik kommentátora, Knézy Jenővel együtt. A hazai közvetítések doyenje egészen az 1990-es évek végéig volt hallható a versenyek során a Magyar Televízióban.
A Magyar Nemzetnek adott interjúban elmondta, az 1969-es népligeti autóversenyen dőlt el, hogy az autósportot követnie kell, mert az akkori közlekedési miniszter helyettese – akit korábbról ismert – lényegében utasította, hogy onnantól foglalkoznia kell vele.
79 éves korában meghalt Gaál Attila, a Hungaroring Sport Zrt. korábbi vezérigazgatója. Az alábbiakban Dávid Sándornak a Hungaroring honlapján megjelent írását közöljük.
A köztiszteletnek, mi több, munkatársai szeretetének és tiszteletének örvendő nyugdíjas vezérigazgatót 2023. október 22-én, vasárnap délután érte a halál, 79 éves korában. Az „örökös” megtisztelő jelzőt azzal a 17 évvel érdemelte ki, amelyet a Hungaroring Forma-1-es versenypálya vezérigazgatói székében töltött el áldozatos, embert próbáló munkával.
Káprázatos munkabírású, nyugodt természetű, halk szavú emberként élt, de nem volt híjával az ekkora feladat ellátásához szükséges keménységnek sem. Tárgyalási technikája szinte verhetetlen, és mivel kiváló stratéga is volt, általában elérte a Ring számára legkedvezőbb kompromisszumot. Annak ellenére, hogy hasonlóan kemény és fölkészült ellenfelekkel tárgyalt külföldről és belföldről egyaránt, Bernie Ecclestone-nal az élükön.
Hosszú aktív pályafutása során nyújtott kiváló teljesítményének alapja (ne feledjük, ebbe a 17 évbe a Hungaroring igen nehéz évei is beletartoztak!) a magas fokú szakmai tudása és kivételes szakértelme a magyar motorsportok területén… és talán még: imádata az autó iránt. Legkedvesebb kedvtelése (azon túl, amikor kedvenc kutyájával foglalta el magát) még nyugdíjas korában is a veterán autók szerelgetése, járóképessé tétele volt.
Amire pedig csak az igazi vezetők képesek: munka közben csapatot nevelni, építeni, olyat, amelynek tagjai soha nem felejtik el az együtt, komoly munkával töltött éveket, Attila tudott! Ezt mutatja: volt kollégái és a magyarországi motorsport szakmai partnerei, szakemberei saját halottjuknak tekintik Gaál Attilát!
Szujó Zoltán régi adósságát törleszti a hallgatói, nézői és immáron az olvasói felé: kiadta elsősorban Forma-1-es sportriporteri munkássága sztorijait, könyvként.
Bevallom, amikor 2019-ben jött a hír, hogy feláll az MTVA-tól, talán elsők között írtam neki keserédes SMS formájában, hogy vegyen most akkor mély levegőt, és írja meg az élményeit.
Fotó: Racingline.hu
Szerencsére, nem csak én tanácsoltam ezt neki, így bő 200 oldalban, két év alatt, egy kifejezetten igényes, keményfedeles kiadásban manifesztálódott ez. Ráadásul amit én külön nagyra értékelek, hogy megtehette volna azt, hogy bármelyik nyomdával együttműködik, mégis az egykori szűkebb pátriárkáját, Gyomaendrődöt tisztelte meg ezzel a munkával.
Jó csavarnak érzem azt, hogy rögtön a bevezetőben a felmondása körülményeivel kezd. Mondhatnám azt is, hogy meglepett, de mint szintén rajongója Quentin Tarantino munkásságának, az ilyesmin már a pillám sem rebben. Ahogy pedig a sztárrendező filmjeiben az megszokott, ugrálunk olykor az időben és térben, még ha egy-egy fejezet címe tükrözi is az abban foglaltakat. Egyáltalán nem feltétlenül kronológiai sorrendben lineáris a felépítése tehát a könyvnek. Akit az ilyesmi esetleg összezavarna, nem kell aggódnia, nem vészes, követhető.
Személy szerint örülök annak, hogy nem a „kötelező” karácsonyi könyvpiacra időzítették a megjelenését. Sokkal Forma-1 közelibbnek érzem azt, hogy Zoltán most versenynaptár-szerűen városról városra turnézik, találkozik a rajongókkal, beszélget, dedikál. Mindezt környezettudatos állampolgárként vonattal kivitelezi, ahogy az egykori diákévei alatt is így gyűrte le a távolságokat. Annyiban még szintén párhuzamos egyébként a karrierutunk, hogy alapvetően kellően távol helyezzük magunkat a futball világától. Persze, olykor csak belekeveredünk, és űzzük is ezt a sportot, inkább kevesebb sikerrel.
Kifejezetten érdekesnek gondolom azt, hogy Vitray Tamás neve mennyire összeforrt előbb Dávid Sándorral, majd Palik Lászlóval. Zoli sem maradt ki ebből, még ifjú riporterként. Mégsem Vitray úr nevére emlékezünk a régi F1 közvetítések kapcsán, mivel a kollégák tényleg a lehetőségekhez képest mindig nívósan oldották meg, ki-ki a szájíze szerint a száguldó cirkusz világának a hazai ecsetelését. És akkor ha már szóra jött az állandó vitaalap, amely a mai napig megossza a Forma-1 rajongókat: Szujó vagy Palik-e a jobb? Nos, a könyvből világosan kiderül az, hogy ők mikor, hányadán is álltak egymással.
Örökzöld téma a médiás körökben az, hogy autogram kérdésköre, hogy nekünk, akik közel kerülhetnek a tűzhöz, és a celebritásokhoz, illik-e ez. Nos, Zoltán ezzel kapcsolatban is megoszt történeteket a könyvében. Maradjunk annyiban, hogy talán nem főben járó bűn ez. Bevallom, én is, ha úgy adódik, hogy világbajnokkal készíthetek interjút, azon évek AUTOCOURSE páldányait általában csak aláirattatom az alannyal, amelyik években nyertek. Persze, szigorúan csak az interjúnk végén, első a munka!
Amiért még szimpatikus ez a könyv, hogy nem önfényezés lett, sőt! Inkább leírja azokat a hibákat is, amelyeket kezdő riporterek szoktak véteni, így akár oktatókönyvként is elmennének bizonyos részei. Ugyanakkor önironikus is a dolog, és ahogy egykori példaképe, id. Knézy Jenő, ő is „eltette humorosba” a bizonyos botlásait, amelyeket most írt meg. Kiderülnek olyan trükkök is, hogy miképp lehet becserkészni akár egy-egy interjúalanyt. Mennyire is kell rámenősnek lenni, vagy pont, hogy alázatosnak és kitartónak. Így szakmabelieknek is ajánlott olvasmány, már persze csak azoknak, akik nem szelfizni járnak a paddockba, meg a gasztonómiai élvezetekért.
Alapvetően előjött Zoltánból a tanár, már-már idegenvezető is, ahogy azon országokat mutatja be, ahol száguldó sportriporterként járt a munkái miatt. Ugyanakkor nem maradhattak ki azon magyar virtusból adódó csibészelések sem, amelyekkel az épp adott ország derék polgárait bosszantotta. Olykor egyedül, vagy az operatőr kollégával. Néha mintha Széchenyi Zsigmond vadászati leírásait is fel vélem fedezni modern köntösben, amikor a tájat, városokat írja le, amerre járt.
Derék dolognak tartom azt, hogy kitekint egy-egy pálya múltjára is, még úgy is, hogy a történetei alapvetően 2002 utániak. Azt is lehet olvasni a sorok között, hogy ugyan már évek óta nem közvetíti a királykategória futamait, de továbbra is naprakész.
Legalább annyira magamra ismertem az ő és Michael Schumacher kapcsolatában, ahogy én vagyok Alain Prosttal. Egyikük sem egyszerű eset, de miért is gondolnánk ilyesmit sokszoros világbajnokokról. Zoli, ezt a meccset én „nyertem”, egyszer négy órán keresztül váratott, hogy lemondja az interjút.
Kiemelkedő rész, az egykori RTL-es Kész Átverés! műsor pontos leirata, ahol Szujó úr került kellemetlen helyzetbe. Talán innen is eredeztethető a baráti kapcsolata Zolinak Sebestyén Balázzsal, aki azóta is visszatérő vendég a reggeli rádiós műsorukba. Az sem lehet véletlen, hogy ugyan Balázs ritkán vállal ilyen felkérést, de az „Öveket bekapcsolni!” könyvbemutatóján ő volt a porondmester. Biztos, ezért az adásért vezekelt, mert lássuk be, tényleg annyira pattanásig feszítették akkor a húrt, hogy annak egészségügyi kockázata is lehetett volna.
Nem maradhatnak ki persze a Forma-1-ben dolgozó magyarok megemlítése sem. Kiváló korlenyomat, mert hát az ő munkájuk sem tart örökké a száguldó cirkuszban. Kicsit olyasmi ez, mint a légiutaskísérők élete, majd egyszer csak a földön maradnak. Ezután más munkát vállalnak, de addig kifejezetten érdekes és csillogó, első osztályúnak gondolt az életük.
Nagy erénye a könyvnek, hogy rengeteg saját képet is láthatunk, Zoltán „családi albumából”, így ezek tényleg nem voltak ismertek eddig. A lektori munka pedig kiemelkedőbb, mint az elmúlt évek magyar motorsportos könyveiben bármikor. Talán csak két elütést, ha találtam, pedig nem vagyok az a szőrszálhasogató, aki nagyítóval keresi a hibákat.
Ugyanakkor a könyvet bátran ajánlom azoknak is, akiket nem csak a Forma-1 érdekel. Olvashatunk akár a profi bokszról is, illetve további autóversenyekről, kosárlabdáról, fociról. Stílusában leginkább a Hungarohoz tudnám hasonlítani, illetve a Dávid Sándor által jegyzett Forma-1 sztorik sorozathoz.
Érdekes figyelni azt is, hogy a Dakaron vezetett naplót, mint tenné azt egy mai blogger vagy vlogger, amelyből az is kiderül, hogy tényleg úgy dolgozott akkoriban, mint egy mai átlagos influenszer, hiszen sokszor maga forgatta, narrálta, szkriptelte, és vágta az anyagait. Meglepő ezek után az, hogy pár ismertebb tévéből érkezett név, aki nagyot akar futni a netes szubkultúrában, ezzel nincs tisztában, hogy pont ettől működik ez a műfaj, ha teljesen magad csinálod, és nem munkatársakra bízod…
Végül, de nem utolsósorban nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy olyannyira törekszik a profizmusra minden szinten, hogy az már olykor tépelődésbe torkollik. Nem kell, nyugodtan dőlj hátra, és nyissunk együtt egy üveg bort… Az aszú jó, Zoltán?
Összességében egy nagyon olvasmányos, „gyorsan kivégezhető” könyvet kaptunk, könnyed a hangvétele, de ez tudatos is, egyáltalán nem akar már-már szakkönyv lenni, mint Wéber Gábor művei. Azt gondolom ugyanakkor, hogy bőven maradt még történet, és mindegyik pályára el sem jutottunk Zolival, így ha akár újabb két évet is kell rá várni, de én a magam részéről várom a folytatást!
Az RTL Klub „XXI. század” című műsorában ezúttal a Hungaroring volt a téma, illetve az, hogy miképp került hazánkba a Forma-1. Mint az ismert, Bernie Ecclestone eredetileg Moszkvával tárgyalt egy esetleges futamrendezésről a vasfüggönyön túl, de ott problémák adódtak. Akkori jobbkeze, a magyar Rohonyi Tamás azonban előállt az ötlettel, hogy mi lenne, ha az ő őshazájába vinné a száguldó cirkuszt a brit üzletember.
Beszél a kezdetekről természetesen Dávid Sándor is, Gulácsi Ferenc a pálya tervezője, pedig a dolog nem volt zökkenőmentes. A helyiek közül sem tetszett mindenkinek az ötlet, hogy Mogyoródon épüljön meg az ország első épített versenypályája. Megszólal még az 1986-os versenyünkön indult versenyző Christian Danner is, aki ma már szakkommentátor a német televíziónál, illetve az a brit John Townsend, akinek annyira bejött itt az élet, hogy hazánkba költözött, és itt is él.
