Lewis Hamilton elárulta, hogy az Egyesült Királyság utcáin inkább egy szerény autóval közlekedik, mint egy pazar sportkocsival – annak ellenére, hogy Forma-1-es szupersztárnak számít. Konkrétan Sir Lewis egy olyan autóval járja észrevétlenül szülővárosát, mint Mr Bean.
Hamilton, aki hét Forma-1-es világbajnoki címet nyert a McLarennel és a Mercedesszel, egy használt Mini Cooperrel száguldozik a Hertfordshire-i Stevenage-ben, nem pedig egy pazar sportautóval. A bajnok 2002-ben egy Minivel tette le a vezetői vizsgáját, bevallása szerint pedig nem szeret a helyi utakon vezetni, mert nem tud elég gyorsan menni. A 37 éves versenyző gyakran hagyja a haverjait sofőrködni amikor hazatér az Egyesült Királyságba, mivel utál a dugóban állni. Hamilton így beszélt erről Jimmy Kimmelnek:
„Amikor hazaérek, van egy Mini Cooperem, olyan, mint a Mr. Bean autója. Visszatérek vele abba a városba, ahol felnőttem, és végigmegyek az emlékek útján, elhaladok az első iskolám és az első házam mellett. Senki se számítana rám ilyen autóban – ez biztos. Nem szeretek vezetni, hacsak nem mehetek gyorsan. Az igazat megvallva, én vagyok a legjobb utas. Az egyetlen alkalom, amikor visszamegyek, az, amikor hazamegyek és a szüleimhez vezetek. Vár inkább a barátaimnak adnám át a kulcsokat. Nem szeretem a forgalmat, az sokkal stresszesebb nekem.”
Hamilton az amerikai talkshow-műsorvezetőnek elmondta még, hogy hazatéréskor összezavarodik, hogy az út melyik oldalán vezessen:
„Amikor hazamegyek, nem tudom, hogy az út melyik oldalán kellene mennem. Kezdetben állandóan a rossz oldalon állok, és azt gondolom akkor, hogy ők ezt rosszul tudják.”
Elhunyt 90 éves korában a visszavonult brit Forma-1-es pilóta, Tony Brooks. A nagy tiszteletnek örvendő, 38 nagydíjat megjárt veterán 1961-ben vonult vissza a versenyzéstől.
Brooks, a brit „Száguldó Fogorvos”, a Forma-1 utolsó életben maradt nagydíjgyőztese volt az 1950-es évekből, aki1959-ben második lett a világbajnokságon. Stefano Domenicali, a Forma-1 vezérigazgatója közleményében így fogalmaz:
„Szomorúan értesültem a hírről, hogy elhunyt Tony Brooks. A versenyzők azon különleges csoportjába tartozott, akik úttörők voltak és feszegették a határokat egy olyan időszakban, amikor nagy kockázatot vállaltak.”
A BBC közlése szerint a hírt Brooks lánya, Giulia jelentette be.
Charles Anthony Standish Brooks, ismertebb néven Tony, hat futamot nyert a sport egyik leghalálosabb korszakában. 1956-ban mutatkozott be a bajnokságban a BRM-nél, és 1961-ben, 29 évesen vonult vissza. Brooks a Vanwall, a Ferrari és a Cooper pilótája is volt. Egykori honfitársa, Stirling Moss Nigel Roebuck szakírónak a „Grand Prix Greats” című 1986-os könyvében így fogalmazott vele kapcsolatban:
„Brooks hatalmas versenyző volt, a legnagyobb – ha megbocsátja, ha így mondom – „ismeretlen” autóversenyző, aki valaha is volt. Sokkal jobb volt, mint számos pilóta azok közül, akik megnyerték a világbajnokságot.”
A brit, lelkes amatőr versenyző 23 évesen fogorvostanhallgató volt a Manchesteri Egyetemen, ahol a vizsgáira készült, de 1955-ben megnyerte a bajnoki értékelésbe nem számító Szirakúzai Nagydíjat Szicíliában. Erre így emlékezett vissza:
„Éppen tanultam, amikor felhívtak a Connaughttól, néhány nappal a futam előtt. Még soha nem ültem Forma-1-es autóban, de inkább szórakozottan igent mondtam, majd letettem a telefont.”
Az első edzésnapot kihagyta, a pályát egy bérelt robogón tanulta meg, és legyőzte a már befutott F1-es pilótákat, Luigi Mussót és Luigi Villoresit a gyári Maseratijaikkal.
Brooks megnyerte az 1957-es Brit Nagydíjat a Vanwallnak, Moss-szal közös autóval, és 1959-ben a Ferrari színeiben diadalmaskodott Franciaországban és Németországban, abban az évben, amikor az ausztrál Jack Brabham mögött a második helyen végzett. Kétszer is második lett Monacóban.
We pay homage to Tony Brooks, a fantastic driver who contributed to our legacy.
— Scuderia Ferrari HP (@ScuderiaFerrari) May 4, 2022
Csak az argentin Juan Manuel Fangio, az olasz Alberto Ascari, valamint Moss nyert nála több versenyt az 1950-es években. Így beszélt ezen korszakáról Brooks:
„Hat vagy hét évig jártam autóversenyezni, és igen élveztem. Ugyanakkor soha nem volt meg bennem az az elhivatottság, mint mondjuk Stirlingben. Soha nem lett volna ez az életem, csak egy része volt.”
A Forma-1 mellett remek sportautó-versenyző is volt: 1957-ben megnyerte az 1000 km-es Nürburgringi-versenyt és az 1958-as RAC Tourist Trophy-t is, másodpilótájával, Moss-szal, akivel egy Aston Martin DBR1-gyel versenyeztek.
Jo Klausmann képei a Goodwood Revival 2013-ról. A Ferrarival Tony Brooks viszi körbe Dan Gurney-t.
Két interjúnk is volt a közelmúltban Sir Jackie Stewarttal. Az elsőt tegnap olvashattátok oldalunkon, így ma meg is hoztuk a másodikat, melyben többet megtudhattok Stewart klasszikus sisak dizájnjáról, vagy épp arról, miként mentorálta a fiatal versenyzőket, és ő kitől tanult sokat.
Jo Klausman: Sir Jackie, ugyanazt a sisakdizájnt használod még mindig, mint a karriered kezdetén. Honnan jött az ötlet ehhez, és milyen technikával került a minta a sisakra? Festve volt?
Jackie Stewart: Nem, eleinte nem. Előálltam egy ötletemmel. Az első versenyzői évemben csak két versenyen indultam és egy fehér sisakot használtam. De úgy gondoltam, hogy kell valami, amiről megismernek. Mivel skót vagyok, valami olyasmit akartam, ami képviseli az országomat. Szóval a feleségem és én elmentünk és vettünk egy darab tartan mintás selymet. Ragasztószalagot tettünk a sisakra, így gyakorlatilag ráragasztottuk. Aztán vittünk rá egy színtelen fedőréteget. De ez csak rövid ideig volt így, tudtuk, hogy meg kell festetnünk.
JK: Mikortól lett festett?
JS: Úgy 1964 elején. 1963-ban az Ecurie Ecosse-nál versenyeztem, még a selymet használtam, de mikor 1964-ben kezdtem a Formula 3-ban, már festett sisakom volt. Ugyanaz a fickó festi a sisakjaimat a mai napig! Doug Err-nek hívják és itt él Goodwood környékén. Már senki másnak nem dolgozik, csak az enyémet készíti!
JK: Szeretném, ha beszélnénk egy kicsit mentori, tanári szerepedről, a fiatal versenyzők kapcsán. Általában a versenyzők egoisták és önzőek, mindig magukra koncentrálnak. De úgy fest, neked sosem okozott problémát átadnod a tudásodat a csapattársaidnak, így van?
JS: Nem, egyáltalán nem! Mindent átadtam nekik, ahogy azt Graham Hill is tette esetemben, mikor kezdtem az F1-ben a BRM-nél. Sosem titkolt el előlem semmit, nagyon sokat tanultam tőle. Azonban Graham sokkal mechanikusabb versenyző volt, mint én. Ő nagyon fegyelmezett volt, míg az én stílusom inkább Jim Clarkéhoz hasonlított, így azt hiszem ő volt a legideálisabb számomra, hogy tanuljak tőle. Ő volt messze a legkiegyensúlyozottabb versenyző, ezt tőle tanultam.
És ez volt az, amit tovább akartam adni Francois Cevertnek, majd később Patrick Depailler-nek és Jody Scheckternek. Francois például olyan volt, mint a szivacs, nagyon akart tudni mindent. Az elején nem volt olyan gyors, de körbevittem úgy a pályán, hogy mögöttem vezetett. Lassan kezdtem, majd minden körben egy kicsit növeltem a sebességet. Ismerte minden váltó beállításomat, minden féktávomat. Jó hallgatóság volt és mindent tudni akart, én pedig megadtam neki mindent, tényleg mindent. Végül is nagyon jó és kiegyensúlyozott versenyző volt. Világbajnok lehetett volna.
Fotó: Kaiser Erika
JK: Jelentős szereped volt a versenyzők mentorálásában is a Paul Stewart Racingnél.
JS: Igen, eléggé. Eleinte csak egy autó és egy versenyző volt. Aztán két autó lett és két versenyző, hogy gazdaságosabb legyen. Növekedett. Aztán azt mondtuk, szerezzük meg a legjobb fiatal versenyzőket, Paul-on (Sir Jackie fia) túl. Olyanok voltak nálunk, mint David Coulthard, Dario Franchitti, Gil de Ferran, Helio Castroneves és Juan Pablo Montoya. Mind fiatal kölykök voltak, de mind nagyon jó hallgatóság voltak. Vezetni az Oulton Parkba vittük őket, ami szerintem még mindig az egyik legjobb pálya az országban. Nincsenek hosszú egyenesei, csak sok, különféle sebességű kanyarjai. Volt egy Ford rali világbajnokságos autónk, én beültem melléjük, rádiós sisakban, mentünk körbe és körbe és mutattam nekik az íveket. De nem csak a vezetésben adtam nekik tanácsot, hanem beszéd órát is tartottam nekik, azt akartam, hogy képesek legyenek beszélni a szponzoraikkal, és annál a szabónál öltöztettem őket, akihez én is járok Londonban. Azt akartam, hogy tekintélyt és magabiztosságot szerezzenek.
JK: Szerettél tesztelni? Napokig dolgozni az autón, hogy gyorsabb legyen, finomhangolni?
JS: Igen, abszolút! Például rendszeresen mentünk Dél-Afrikába télen, három hétre. Levezettem naponta két futamnyi távot, teszteltem a gumikat, vagy a kasznit. Napokon át teszteltem a Good Yearnek.
JK: Első, 1969-es világbajnoki címed után, 1970-ben közepes szezonod volt, mikor March kasznit használtál, ami nem volt túl korszerű. Mikor Ken Tyrrell úgydöntött, hogy saját autót épít, meg voltál róla győződve, hogy azonnal sikeres lehet az autó, észben tartottad, hogy az a Tyrrell csapat legelső saját autója?
JS: Teljesen megbíztam Ken Tyrrellben és Derek Gardnerben, Kenben még jobban is, mint Derekben. Derek amolyan kétkezi varázsló volt, csúcstechnológiás ember, nem olyan, ami szeret kapcsolatban lenni az emberekkel. De tudta, mit csinál és jó autókat alkotott. És persze Cosworth motorunk volt, ami nagyon megbízható volt. A Cosworth egy csodálatos vállalat volt,senki nem tudott gyorsabb és megbízhatóbb motort csinálni. Soha nem gondoltam arra, hogy az én motorom gyengébb lenne másokénál.
JK: Ugorjunk a jelenre. Állandó versenyző vagy Goodwoodban. Mitől igazán különleges számodra ez az esemény?
JS: Először is Richmond hercege és Gordon! Amit ő alkotott, az nagyon különleges, és egyedi a világon. Elképesztő módon figyel a részletekre, a Revival – valamint a Festival of Speed és a Members Meeting – népszerűsége pedig azt mutatja, hogy mindent jól csinál.
Fotó: Varga András
JK: Itt a Revival-ön visszautazhatsz a múltba és a többiek között autózhatsz az 1964-es Cooper Formula 3-as autóddal!
JS: Igen, így van. Csodás állapotban van, az esemény után pedig elárverezzük, hogy adományt gyűjtsünk a „Race against Dementia” alapítványnak.
JK: Jackie, köszönöm, hogy időt szántál rám, kellemes időtöltést a hétvégére!
A 88 éves motorsport legenda Sir Stirling Moss úgy döntött, hogy felhagy a nyilvános szerepléssel, és már csak az egészségére és a családjára koncentrál majd a jövőben. Nagyon sokan őt tartják a legjobbnak azon Forma-1-es autóversenyzők közül, aki soha nem nyertek világbajnokságot, az alábbi üzenetet jelentette meg a weboldalán fia, Elliot segítségével:
„(Üzenet) a rengeteg barátjának, rajongójának a világ minden tájáról, akik eddig ezt a weboldalt használták, hogy rendre naprakészek legyenek vele kapcsolatban, apám bejelentette, hogy bezárja az oldalt. 2016 év végén súlyos fertőzéseket szedett össze, amiből csak lassan tudta összeszedni magát. Úgy döntött 88 évesen, hogy a megfékezhetetlen ember nyugdíjba vonul, így ő és édesanyám a jól megérdemelt pihenéssel tölthetik az időt, valamint egymással és a családdal többet törődhetnek. A teljes és népes Moss klán ezért köszönetet mond az elmúlt évek szeretetéért és támogatásáért, valamint mindenkinek boldog és eredményekben gazdag 2018-as esztendőt kívánunk.”
Tavaly az elhivatott és fáradhatatlan figurája a motorsportnak egy szingapúri kórházban maradt hónapokig egy súlyos mellkasi fertőzés miatt, amelyből lassan épült csak fel.
Moss tizenhatszoros nagydíj győztes, 1955 és 1961 között volt eredményes Mercedesszel, Maseratival, Vanwallal, Cooperrel és Lotusszal. Négy alkalommal is második lett a Forma-1 egyéni világbajnokságában! Karriere egyik csúcspontja volt, amikor meggyőző fölénnyel nyerte meg az 1955-ös Mille Migliát, a legendás Mercedes-Benz 300 SLR-rel, Denis Jenkinsonnal.
Egészen 2016 decemberéig amikor is kórházba került, rendre járta a világot, és állandó látogatója és résztvevője volt a Goodwood Festival of Speed rendezvénynek.
Majdnem hét percig élvezhetjük az 56 évvel ezelőtti Monaco Grand Prix-t, amelyet akkor még a Cooperes Bruce McLaren nyert meg, 1962. június 3-án, a Phil Hill és Lorenzo Bandini Ferrari pilóták előtt. A 100 körös verseny érdekessége, hogy Jim Clark itt még egy Lotus-Climax autóval szerezte meg az első F1-es pole pozícióját a 33-ból, amivel Ayrton Senna érkezéséig a Forma-1-ben egyeduralkodó volt.
A kisfilm érdekessége, hogy egyáltalán nem egy autósporttal kapcsolatos mozgóképből való, hanem a „Flying Clipper – Traumreise unter weißen Segeln” című német utazós dokumentumfilmből, ami egy mediterrán hajós körutat mutat be.
Hogy mennyire nem megszokott dolog volt ilyen minőségben forgatni, azt bemutatjuk azzal, hogy megmutatjuk a szintén nagy múltú British Pathé akkori felvételeit is, összehasonlításképp.
Tegnap a Williams filmről közöltünk némi beszámolót, ma a McLaren filmmel tesszük ugyanezt.
A Bruce McLaren életéről szóló dokumentumfilm 2017 májusában lett bemutatva; angol nyelven érhető el, DVD-n, vagy Blu-Ray-en.
A film a korabeli felvételek mellett egyes jelenetek reprodukcióját is tartalmazza. Az interjúk mellett még egy-egy rajzos animáció is feltűnik.
Az új-zélandi Bruce McLaren gyerekként Perthes-betegségben szenvedett, mely egy csípőízületi betegség. Állapota javult, ám ebből kifolyólag egyik lába egy kicsit rövidebb volt a másiknál.
Autósport iránti szeretetét minden bizonnyal édesapjától örökölte, s már gyerekkorában is azzal töltötte szabadidejét, hogy a család szervizében serénykedett és mindent eltanult a szerelőktől.
Mentora az ausztrál Jack Brabham lett, miután látta őt első New Zealand Grand Prix-jén. Így kötött ki McLaren is a Coopernél. 1958-ban, a Nürburgringen, mindössze 20 évesen úgy lett ötödik, hogy Formula 2-es autóval indult.
Túl sokat első győzelmére sem kellett várni, 1959-ben, Amerikában már győzni tudott, 22 évesen és 104 naposan. Ezzel 44 évig tartotta a legfiatalabb futamgyőztes rekordját. Ezt először Fernando Alonsonak sikerült megdöntenie, a 2003-as Magyar Nagydíjon, 22 évesen és 26 naposan.
Első győzelmétől fogva McLaren nevét mindenki megjegyezte, mondhatni sztár lett. Talán ez is hozzásegítette, hogy megismerte Patriciát azaz „Patty-t”, akivel mindössze ötször találkozott mielőtt eljegyezte, majd feleségül vette.
Brabham aztán otthagyta a Coopert, hogy saját csapatot alapítson, így a Coopernél McLaren lett az elsőszámú versenyző.
Emellett 1963-ban létrehozta a McLaren Motor Racing-et, és elkezdett sportautókat építeni. Megszólal a filmben Michael Turner, aki autósport festményeket készített, és mesélt arról, hogy ő alkotta meg a McLaren logóját, Új-Zéland jelképével, a kiwi madárral.
Ekkoriban még egészen „kicsiben” működött McLaren vállalkozása. A filmben olyan felvételek is láthatók, melyeken Bruce McLaren épp a Fordnak tesztel. Az ezért kapott pénzből tartotta fenn saját cégét, és építette saját autóit.
1966-ban megszületett kislánya, Amanda, majd a Monacói Nagydíjon debütált az első F1-es McLaren autó, azonban ekkor még volt mit javítani rajta. Ehhez pedig több pénzre volt szükség, így hát elindult a Can-Am sorozatban, ahol jókora pénzdíjakat osztottak. Itt aztán a McLaren olyan sikeres lett, hogy Lothar Motschenbacher például azt mesélte, hogy eladta a Shelby Cobráját és a házát is, hogy vehessen egy McLarent.
Az 1968-as Belga Nagydíjon azonban Bruce McLaren saját nevével fémjelzett autójával nyerni tudott.
1970-ben Bruce Can-Am autóját tesztelte Denny Hulme helyett, miután ő kezei égési sérülései miatt nem vezethetett. Azonban miután állítottak az autó hátsó szárnyán, McLaren elvesztette az uralmat az autó felett és a pálya mellett lévő bírói poszt „épületébe” vágódott. Bruce McLaren 32 évesen életét vesztette.
Az eset után bár keze miatt még nem vezethetett volna, Hulme úgy érezte, tartozik ennyivel McLarennek, és rajthoz állt a következő Can-Am versenyen. A versenyt nem nyerte meg, a McLaren csapat azonban igen, Dan Gurney jóvoltából. A bajnok azonban Hulme lett, Lothar Motschenbacher előtt.
A filmben Patty maga is megszólal, immáron kissé megöregedve. Patricia Yvonne McLaren-Brickett időközben, 2016 februárjában elhunyt.
Lányuk, Amanda McLaren ma 50 éves, ám a filmben csak gyerekként szerepel.
