A brit Forma–4-ben idén remeklő Molnár Martin már kapcsolatban áll egy Forma–2-es csapattal, de még át kell hidalnia az odáig vezető utat. Az F2-es Invicta Racing csapatmenedzsere, Geoff Spear a Hungaroringen beszélt lapunknak a magyar versenyzővel meglévő kötelékéről, és arról, hogyan dolgozott együtt korábbi versenyzőivel, miközben kifejtette, miben emelkedett ki közülük a ma már F1-ben ténykedő Gabriel Bortoleto.
Molnár Martin második éve a Virtuosi csapata versenyzője a brit F4-ben, mégis egészen otthonosan mozog már az Invicta sátra alatt is az F2-es paddockban. Ennek az az oka, hogy 2023-ig ez a Forma–2-es istálló is Virtuosi néven volt ismert, ezt követően váltott tulajdonost, ám fizikailag nem váltak külön, Angliában a két csapat továbbra is egy fedél alatt dolgozik.
Ezt is Geoff Spear részletezte számunkra, amikor leültünk vele a Magyar Nagydíj csütörtökén a pálya új főépülete mögött, a nyüzsgéstől távol elhelyezkedő F2-es paddockban. A brit szakember 2013 óta dolgozik ugyanennél a csapatnál – bár akkor még Russian Time volt a neve, a sorozatot pedig GP2-nek hívták. Azóta a gárda és a bajnokság neve is megváltozott, Spear kezei alatt pedig sok ismert versenyző fordult meg, hiszen az Invicta beszállásáig versenymérnökként ténykedett.
A csapat a különféle inkarnációiban temérdek győzelmet szerzett, bajnok versenyzőt viszont még csak egyszer adott: tavaly, amikor a jelenleg már az F1-es Saubernél villogó Gabriel Bortoleto hozta el a címet, és ugyanezen az úton jár velük idén Leonardo Fornaroli, aki a Hungaroringen is futamot nyert, és vezeti a bajnokságot.
Spear szerint az Invicta sikereinek egyik kulcsa, hogy a csapat személyzete jobban összetart a riválisokhoz képest, részben azért, mert a bázisuk Norfolkban található, kissé távolabb a többi angliai központú F2-es, valamint az F1-es csapatoktól, annak viszont előnyei és hátrányai is vannak, hogy az Invicta csak erre az egy sorozatra koncentrál.
A versenyzők számára a Forma–2 egy ugródeszka, egy rövid megálló, ahonnan vagy nagyon gyorsan továbblépnek egy csúcssorozatba, vagy kihullanak. A csapat többi tagjára, a mérnökökre, szerelőkre ugyanez nem igaz? Te például már több mint egy évtizede itt dolgozol.
Nekünk csak a Forma–2-es csapatunk van. A Forma–4-est, ami korábban hozzánk tartozott, továbbra is az előző tulajdonosunk birtokolja. Így nálunk nincs meg az a létra, ami például a Premánál, a Tridentnél vagy akár a VAR-nál, ami azt is jelenti, hogy mi nagyobb stabilitást élvezhetünk, hiszen nem vándorol a személyzetünk a különböző csapataink között. Nem feltétlenül ez a jobb út, de az biztos, hogy így szorosabb kötelék alakult ki a csapattagok között. Számomra is nagyon nehéz lenne most már váltani, mert azt érzem, hogy ezekkel a srácokkal együtt akarok versenyezni.
Ha az Invictánál nincs meg az átjárás a formaautós ranglétra különböző szintjei között, akkor miképpen lehetséges mégis, hogy a Virtuosi F4-es versenyzője, Molnár Martin éppen az imént sétált ki innen? Hogyan működik akkor ez valójában, milyen kapcsolatban álltok?
Továbbra is elég szoros a kötelékünk a Virtuosi F4-es csapatával, mert annak ellenére, hogy már két különálló cégként működünk, a műhelyünkön továbbra is osztozunk. Jóban vagyunk velük, és izgatottan látjuk, hogy Martin versenyeket nyer, és egyáltalán azt, hogy milyen fejlődésen ment keresztül a tavalyi újoncszezonja óta a brit F4-ben. De olyan elég ritkán fordul elő, hogy valaki az F4-ből azonnal az F2-be lépjen fel, mert az elég nagy ugrást jelent. Korábban a Virtuosinak is volt terve arra, hogy betöltse ezt a lyukat egy F3-as csapattal, de nem érkezett meg erre a várt lehetőség. Aztán megjelent az Invicta, és megfelelőnek tűnt a pillanat arra, hogy eladják nekik az F2-es csapatot. Most az Invicta is hajlik arra, hogy kiszélesítse a palettáját, de nem akarunk túl korán belevágni, amikor még talán nem állunk rá készen. Ez megnehezíti a helyzetünket a pilóták felnevelésében, mert egy csapat sokkal jobban kiismerheti a versenyzőjét, ha házon belül vezetheti végig a ranglétrán.
A meglévő kapcsolatotok jelentheti azt, hogy ha például Martin fellép az F3-ba egy másik csapattal, és ott is kimagaslóan teljesít, akkor az Invictánál már ki van kövezve az útja egy F2-es üléshez?
Figyelemmel kísérjük Martint az F4-ben, szóval sokkal többet tudunk róla a puszta eredményeinél. Ismerjük a karakterét, ismerjük a munkához való hozzáállását, és sok éve ismerem a mentorát, Kiss Pál Tamást is. Tudom, hogyan dolgozik Martinnal, és tudom, hogy Martin nagyon erős háttérrel rendelkezik. Ha sikeresen szerepel a FRECA-ban (Formula Regional Európa-bajnokság) vagy a Forma–3-ban, akkor pár év múlva érdekes lehet számunkra. Sokat számít, hogy személyesen ismerjük őt. A versenyző és a csapat közötti kapcsolat nagyon fontos ebben a sportban, de ha van valami, ami még ennél is fontosabb, az a versenyző és a mérnöke közötti kapcsolat – ha ez nem működik, akkor az nagyon nehéz szezont vetít előre. Ezen is múlhat a siker, hiszen mire a versenyzők eljutnak az F2-ig, mind nagyon magas szintet képviselnek, és mindannyiuktól elvárható, hogy versenyeket nyerjenek. De az alapján, amit eddig tudunk Martinról, kijelenthetem, hogy ha sikeres marad a karrierjében, akkor komolyan számításba vennénk, hogy beszéljünk vele egy F2-es szezonról.
Versenymérnökként több, ma már nagy bajnokságokban szereplő pilótával dolgoztál együtt, mint például Mitch Evans, Callum Ilott vagy Raffaele Marciello. Számukra az F2 csak egy állomás a céljaik felé vezető úton, de a csapat mennyire kötődik hozzájuk, mennyire könnyű őket elengedni?
Néha könnyű, néha nem. Az egyikre jó példa Gabriel Bortoleto. Nagyon szerethető srác, aki tavaly megérkezett hozzánk F3-as bajnokként, rendkívül keményen dolgozott, az első évében rögtön bajnok lett, és már tovább is állt az F1-be. Az ő sztorija egy igazi sikertörténet, de ezért könnyű is volt őt elengedni. Ám akadnak mások, akiket egyáltalán nem az. Számomra az elsőszámú példa erre egy japán versenyző, Tadasuke Makino, akivel még versenymérnökként dolgoztam együtt 2018-ban. Egyetlen év európai versenyzés után érkezett meg hozzánk, nagy kulturális változást élt meg, és rengeteget fejlődött az az egy év során, amíg velünk volt. Monzában a 14. helyről nyerte meg a főversenyt bármi zűrzavar nélkül, mert mindent pontosan úgy csinált, ahogy azt tanulta. Nagyon vártam a szerződésének második évét, mert hittem benne, hogy a bajnoki címre is esélye lehet, de végül mégsem folytathattuk, a Honda visszavitte őt Japánba, ahol azóta is nagy sikereket ér el, bajnok lett a Super GT-ben.
Követed még évekkel később is a korábbi versenyzőid karrierjét?
Igen, mert kellemes éveket töltöttünk el, sokat nevettünk, bajtársiasság alakult ki közöttünk. A Forma–2 egy nevelősorozatnak számít, ezért jó látni, hogy a korábbi versenyzőink nagy dolgokat érnek el a Formula E-ben, az IndyCarban vagy a GT-versenyzésben, és jó azt érezni, hogy én is része voltam az útjuknak, és talán adtam nekik valamit, ami segített nekik a fejlődésben. De van egy frusztráló sztorim is ezzel kapcsolatban, ami ráadásul pont itt, a Hungaroringen történt. 2019-ben versenyzett nálunk Luca Ghiotto, remek szezont futott, harmadik lett a bajnokságban. A következő évben az új csapatként érkező Hitechnél kötött ki, akik egy tapasztalt versenyzőt akartak igazolni, olyasvalakit, akinek bízhatnak a visszajelzéseiben. Az itteni sprintversenyen aztán ő, valamint a mi autónkkal Callum harcoltak a győzelemért. Nagyon jelentős volt a gumikopás, ezért kiálltunk a bokszba lágy gumikért, onnantól pedig óriási ütemben zárkóztunk vissza Lucára. Végül négy tizedmásodperccel mögötte értünk célba, mert Luca igazán remekül bánt a gumijaival. Tudtam, hogy ezt nálunk sajátította el, és abban a pillanatban a bokszutca falánál ülve az járt a fejemben, bárcsak ne tanítottuk volna meg rá ilyen jól!
Volt olyan versenyződ, akinél azonnal érezted, hogy világbajnoki potenciál lakozik benne, és tényleg nagy dolgokra lehet képes a sportban?
Valójában mindannyiuknak megvannak a maguk erősségei, és mire eljutnak az F2-be, már mind nagyon-nagyon jó versenyzők. Sokat beszélgetünk arról, hogy a versenyzőket ezen a szinten már nem is tehetségük, a képességeik, a tempójuk vagy az agresszivitásuk választja el egymástól a bajnoki pontversenyben, hanem a pszichológia. Az a kérdés, hogy mennyire erősek mentálisan, hogyan tudnak megbirkózni a nehézségekkel. Nemcsak a jó napokon kell tudni megszerezni a pontokat, hanem akkor is, amikor valami nem jön össze, rossz az autó beállítása, megváltozott a szélirány vagy kedvezőtlen időpontban érkezett a biztonsági autó. És számomra az egyik, aki a legjobban meg tudott birkózni ezekkel a dolgokkal, az Bortoleto. Ő képes volt a verseny közben is számot vetni azzal, hogy rendben van, megtörtént velünk valami, de nyugodjunk le, és folytassuk tovább. De Callum is egész jó volt ebben. Az idei versenyzőink számára is elengedhetetlennek tartom hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy ha bármi kedvezőtlen történik velük, szerezzék vissza a koncentrációjukat, és birkózzanak meg az aktuális feladattal ahelyett, hogy felidegesítenék magukat, ami hatással lenne a teljesítményükre.
Személyesen miben méred a sikert?
Ez több dolog keveréke. Csapatként persze bajnokságokat és versenyeket akarunk nyerni. Leírhatatlanul jó érzés, ahogy a bokszutca falról a pálya fölé belógva nézem, amint az autónk elsőként éri el a kockás zászlót. Amikor leggyorsabbként zárunk egy időmérőt, az szintén nagy izgalmi löketet ad, és persze ezekért is csináljuk az egészet. Tavaly megnyertük a bajnokságot, és hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy a mi autóink viselik az 1-es és a 2-es rajtszámot. Ebben mérjük a sikert, és ezt is szeretem ebben a sportban, hogy a számok nagyon jól elárulják, ki mennyire eredményes. De ugyanúgy sikerként könyveljük el, ha a versenyzőink a későbbiekben nagy dolgokat érnek el máshol. Ennek nem feltétlenül kell a Forma–1-nek lennie, hiszen ott csak 20 ülés van, és nem túl nagy a rotáció. Vannak már magas szintű bajnokságok is, és ha a versenyzőink a WEC-ben, a Formula E-ben vagy akár GT-autókkal építenek maguknak hírnevet, engem az is büszkévé tesz, hiszen úgy érzem, hogy én is segítettem őket az útjuk során. De tőlük kell megkérdezni, hogy ők is így érzik-e!
