Két héttel dzsiddai vakbéleltávolítása után az Ausztrál Nagydíjon problémamentes visszatérést produkálva a második helyre kvalifikálta a Ferrarit Carlos Sainz. Nem ő az első, akinek szezonjába ez a váratlan egészségügyi ok zavart bele. Hiánypótló összeállítás a Forma-1 legemlékezetesebb vakbélgyulladásairól.
Sainzot a Szaúd-arábiai Nagydíj versenyhétvégéje során diagnosztizálták, így esély sem volt arra, hogy egy futam kihagyása nélkül átessen ezen a ma már rutinszernek számító műtéten. Azon a futamon Oliver Bearman helyettesítette, de két héttel később, az Ausztrál Nagydíj hétvégéjén már fájdalom nélkül vissza tudott ülni az autóba, s noha némi kényelmetlen érzésről azért beszámolt és a szokásos edzésmunkát is kihagyta, az időmérőn csak Max Verstappen volt gyorsabb nála, így a teljesítményében semmi nyoma nem maradt annak, hogy nemrég a műtőasztalt is megjárta.
De mi lett a sorsa más versenyzőknek, akiket vakbélgyulladás helyezett parkolópályára a sport történetében?
Három nap múlva újra a pályán – Andrea Montermini
A felépülés sebessége egyénenként eltérő, de szinte csodával határos gyógyulást mutatott be 1995-ben a Pacific versenyzője, Andrea Montermini. Az olaszt a San Marinó-i Nagydíj előtti kedden diagnosztizálták és műtötte meg Modenában a motorsportok akkori egyik legismertebb sebésze, Dr. Claudio Costa. Costa az akkoriban még újszerűnek számító, ma már általános laporoszkópos eljárást választotta, amelyben csak három apró lyukat szúrt a hasfalba, így nem volt szükség vágásra, jelentősen csökkentve a fájdalmat és a felépülési időt. Montermini csütörtökön már ott volt a paddockban, a korabeli beszámolók szerint pedig gyógyulását csak tovább gyorsította, hogy máris más, beugrásra vágyó versenyzőket látott szimatolni az autója körül. Pedig a Pacific finoman szólva sem számított ütőképes technikának, az előző szezonban a rajtrácsra való kvalifikálással is legtöbbször meggyűlt a baja, két szezonja alatt a csapat legjobb rajthelye a 19. volt, és pontot sem szerzett. Montermini azonban ragaszkodott az üléshez, és bár a csütörtöki edzéseket még kihagyta, pénteken, három nappal műtétje után az F1 orvosa, Sid Watkins jóváhagyásával már megkezdhette a hétvégét, ahol végül a 26 fős mezőnyben a 24. helyről rajtolt, de 15 kör után váltóhiba miatt kiesett.
Visszatérés dobogóval – Mika Häkkinen
Ugyanazon év, 1995 októberében Mika Häkkinenen is műtétet kellett végrehajtani valamikor az Európa Nagydíj és a Csendes-óceáni Nagydíj között, ami miatt a finn nem tudott rajthoz állni Aidában. A McLaren kellően korán tudott erről ahhoz, hogy a Japánba való utazás előtt még Silverstone-ban aktivizálja egy intenzív gyakorlásra tesztpilótáját, Jan Magnussent, aki megkapta a debütálás lehetőségét Häkkinen autójában. Az akkor hároméves Kevin Magnussen apja jól kiállta a próbát, az időmérőn és a számára 10. hellyel záruló versenyen is közvetlenül csapattársa, Mark Blundell mögött végzett, amivel úgy tűnt, máris jó benyomást tett a paddockra, s be is indultak a találgatások, hol kaphat egész éves ülést a következő szezonra. Ám Magnussen ezt követően csak 1997-ben versenyezhetett legközelebb, a Stewartnál, onnan pedig másfél szezonnal későbbi távozása az F1-es karrierjének végét is jelentette.
Häkkinen egy héttel később, a Japán Nagydíjon már visszatért, s remek második helyet szerzett Michael Schumacher mögött. Az ekkor még első futamgyőzelmét hajszoló finn vakbélműtétjét azonban gyorsan feledésbe is burkolta egy sokkal súlyosabb sérülés, hiszen két héttel később, az adelaide-i szezonzárón egy defekt miatti balesetben életveszélyes sérüléseket szenvedett. De a holtszezonban ebből is felépült, motivált maradt a visszatérésre, s sikerévei még csak ezután kezdődtek.
Már túl késő volt – Reg Parnell
A legelső F1-es futamon dobogós Reg Parnell tragédiával végződő esete már nem versenyzői karrierje során történt, hanem 1964-ben, amikor a saját nevét viselő ügyfélcsapatát irányította a királykategóriában, amely akkoriban a Lolától és a Lotustól vásárolt modellekkel nevezett a bajnokságba. Az 1963 legvégén rendezett dél-afrikai szezonzáróra nem utazott el a csapat, ellenben Parnell ezekben a napokban vakbélgyulladással kórházba került. A műtét során azonban komplikációk léptek fel, amelyekbe január 7-én, 52 éves korában Parnell belehalt. Akkori versenyzője, Chris Amon évtizedekkel később a Motorsport Magazine-nak így emlékezett vissza a történtekre:
„1964-re Regnek nagy tervei voltak: Lotus 25-ös karosszéria Mike Hailwoodnak és nekem, és a legfrissebb Climax V8-as motor. Vakbélgyulladást kapott, de makacssága miatt nem ment orvoshoz, és mire sikerült őt eljuttatni a kórházba, már túl késő volt. Csak 52 évet élt. A fia, Tim vette át az egészet, és mindent megtett, de a lélek már kiveszett a csapatból.”
Az Arab tavasz kegyeltje – Timo Glock
A Virginnél versenyző német pilótának 2011. február 27-én kellett kórházba mennie, ami két héttel lett volna a szezonnyitó előtt – ha minden a tervek szerint alakul, noha akkor már tudni lehetett, hogy a Bahreini Nagydíj nem fog otthont adni a szezonnyitónak az országban kirobbant felkelés miatt. Ehelyett egy negyedik előszezoni tesztet is beiktatott az F1 annak a hétnek a második felére Barcelonában, amin Glock nem vett részt. Soha nem fog kiderülni, hogy egy esetleges nagydíjhétvégére autóba tudott-e volna ülni a német, de ha nem, akkor a csapat előző évi tesztpilótája, Luiz Razia lehetett volna a legesélyesebb a helyettesítésére – aki nemcsak ekkor, hanem később 2013-ban is lemaradt az F1-es debütálásról, akkor a beígért finanszírozás elmaradása miatt tették semmissé a szerződését a szezon előtt, és ültették be a helyére Jules Bianchit.
Glock a március végi melbourne-i szezonnyitóra természetesen már készen állt, de a Virgin által nyújtott versenyzési élményben ebben az évben sem volt sok köszönet.
Aki utat csinált De Vriesnek – Alexander Albon
Sainz dzsiddai esete sok szempontból párhuzamba állítható Alexander Albonéval, aki körül csupán másfél évvel korábban zajlott le szinte ugyanaz a forgatókönyv. A thai versenyző az első monzai edzésnap teljesítése után, másnap délelőtt került kórházba, helyén pedig egy újonc, Nyck de Vries debütált a Williamsben. A holland beállította a csapat szezonbeli legjobb eredményét egy kilencedik hellyel, az év során a fél mezőnyt végigtesztelő pilóta ázsiója pedig lassan az eget verdeste: egy korszak tévedésének tűnt, hogy ennek a már majdnem eltékozolt tehetségnek 27 éves koráig senki nem adott F1-es szerződést. Az AlphaTauri aztán a következő évre megtette, ám mint tudjuk, Helmut Marko gyorsan rövidre zárta ezt a kalandot.
Albonnak jól jött, hogy a következő verseny, a Szingapúri Nagydíj csak három hét múlva következett, így a fizikailag legkimerítőbb futamon ott volt a rajtnál, bár a kockás zászlóig nem jutott el.
Vakbél helyett vaklárma – Eddie Irvine
Eddie Irvine-t vakbélgyulladás gyanújával reptették egy londoni kórházba az Osztrák Nagydíj pénteki edzésnapja után 2000-ben. Nem történt azonban beavatkozás, az orvosok ugyanis nem tudták biztosan megállapítani az északír pilóta hasi fájdalmainak okát, s csak pár nappal később derült ki, hogy azt csupán a megduzzadó belek okozták.
Így kilóg egy kicsit a sorból ez az eset, ám a műtét tényétől függetlenül Irvine csapatának, a Jaguarnak meg kellett birkóznia a következményekkel. Ebben az esetben is egy debütáló tesztpilóta kapta meg az esélyt, Luciano Burti a Spielbergben elért 11. helyezésével pedig a következő szezonkezdetre váltotta meg ülését a csapatnál. Irvine két hét múlva, a versenyt megakasztó kirúgott Mercedes-dolgozóról és Rubens Barrichello első győzelméről emlékezetes hockenheimi Német Nagydíjon egy 10. hellyel tért vissza.
